Járvány idején – adni.

 

A járvány sok mindent elvett tőlünk. Tőlem. De meg is erősített valamiben: nagyon fontos, hogy jelezzem másoknak, mit jelentenek nekem. Egyszerűbben szólva, a járvány még hangsúlyosabban megmutatta: adni jó. Adni fontos!

A legállandóbb és legerősebb érzés, ami a járványhelyzetben velem van, a fásultság. Amire nyilván ráerősít a bezártság. Mondhatnám azt, hogy megszoktam már, hogy most ez az életünk. A napok telnek, vannak jobbak és rosszabbak, de az a görcsös félelem, rettegés, pánik elmúlt már belőlem. Nem azt mondom, hogy nem félek, mert ez nem lenne igaz, pláne az új hírek, amelyek szerint bizonyos könnyítések mellett újraindítják az életet, újra megnyomták nálam a pánikgombot. Mert nincsenek kétségeim afelől, hogy a gazdaság újraindításával, az emberek közötti kapcsolódások számának növekedésével azonnal kitör a valódi járvány. Mert ez csak a csendes beetetés időszaka…

De nem erről akarok ma értekezni. Egyrészt mert nem vagyok benne szakértő, másrészt meg ebben az esetben én most inkább a homokba dugom a fejemet, mint az egyszeri strucc. Lehet, hogy nem a legjobb döntés, de ez van. Ha majd ideér, akkor foglalkozom a problémával. Ez a magatartás amúgy tőlem teljesen távol áll, én nagyon tudok rágódni a dolgokon, de ez most olyannyira meghaladja az erőmet, hogy inkább elengedtem.

Na szóval.

Fásultság. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó, ami mostanában jellemez. A napjaim szürkesége, amibe olykor keverednek színek, néhanapján nagyon harsogóak, máskor csak tompán felsejlők…, de mégiscsak szürke. Annyira beszűkült a tér körülöttem, hogy egyre nehezebben motiválom magamat, egyre nehezebben billenek ki ebből a fásultsági állapotból. Csinálom a dolgomat, a dolgaimat, nem rántott le a depresszió, csak olyan fásult minden. Nincs igazán, ami kimozdítana. Nincsenek ingerek – a családtagjaim által keltett ingerhalmazon kívül, amely egyrészt kevés, másrészt meg néha nagyon sok -, nincsenek történések. Szürkeség van.

És akkor ma történt valami.

Férjet ünnepeltük itthon. Nem készültem ajándékkal, mert a napok olyan szinten összefolynak, hogy csak utolsó pillantban jutott eszembe, hogy na, ezt is elfelejtettem. De a gyerekeknek támadt egy szuper ötletük, megépítették Férjnek a család balatoni vitorlását LEGO-ból és még szánt is készítettek hozzá, amire biztonságosan rá lehet helyezni. Mert ennek a kisméretű példánynak is van ám mindene, mint a nagynak: forgatható kormánya, árbóca, vitorlája és persze tőkesúlya. Ami miatt nem lehet csak úgy letenni az ágy melletti éjjeli szekrényre. Ezért kell a szánkó. Amin a Balaton parton is pihen most az igazi Tepsi.

A gyerekek átadták az ajándékot, Férj meghatódott. De nem ez volt a leglényegesebb ebben a pillanatban. Hanem a gyerekek viselkedése. Kirobbantak a fásultságból. Színes lett körülöttük minden. A szivárvány színei töltötték be az eget. Úgy örültek az egész folyamatnak az ajándék kitalálásától a megvalósításon át az átadás pillanatáig, hogy azzal nem lehetett betelni. Nekem sem.

Lesöpörték magukról a szürkeséget. Kimozdította őket a fásultságból annak az öröme, hogy adhatnak.

Adni jó.

Úristen, mennyire, de mennyire banális mondat. Elcsépelt, agyonhasznált, közhelyes.

És karantén alatt? Ott átlényegül. Vagyis vissza. Megmutatja az igazi arcát, hogy mennyire nem elcsépelt, agyonhasznált és közhelyes.

Adni jó. De tényleg.

Azonnal el is határoztam, hogy én is adni fogok. Önző leszek és adni fogok. Mert én is szivárványt akarok az égre a fejem fölé. Visszacsatlakoztatom magam az élet keringésébe. Adok azoknak, akik fontosak nekem a családomon túl. És nem csak szavakat, hanem kézzel fogható dolgokat. Nem nagy dolgokat, olyanokat, amiből éreztethetem velük: nincsenek egyedül.

Az első csomagok már útnak is indultak, én pedig érzem, hogy kimozdultam a szürkeségből.

Élek. Mert kapcsolódok. 

Mert ez az egyik legnagyobb dolog, amit adhatunk egymásnak. Járvány idején. IS.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harminchetedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!