Járvány idején – bátorság-főzet.

nagycsaládi napló járvány idején

 

Hetek óta mást sem hallok, olvasok, látok, hogy beindult a felvásárlási láz. A csendes pánik. Ami azóta már szintet lépett és inkább hangos. Egyre hangosabb. Élesztőt például hetek óta nem tudtam venni. A nagynéném és a takarítónőnk segített ki, mert náluk a sarki kisboltban még volt. Ma már ott sincs. És van még egy aggasztó aspektusa a csendes pániknak. Az áremelkedés. A semmiből jött és drasztikus áremelkedés. Ami lehet, hogy csak egy hirtelen felindulás és később visszaáll a normális szintre, de engem aggaszt.

Próbálom elhessegetni a gondolatot, de aggaszt.

Egy fizetésből élünk.

És hát enni kell. Vesztegzár idején is. És öt gyerek eszik. Nem csak úgy csipegetnek, hanem esznek. És ebből az aspektusból egyáltalán nem érdekli őket, hogy karantén van vagy sem.

És ez engem meglepetésként ért.

Jól van na! Lehet rajta röhögni, de mit csináljak, ha tényleg így volt.

Mert eddig nem láttam, hogy mennyit esznek. Vagyis csak hétvégén. Meg szünetekben. (De ezek az időszakok belátható idejűek voltak.) Az is elég sokkoló volt. De hétköznap az idejük egy részét az iskolában töltötték és ott ettek. Igen, tudom, én csomagoltam nekik, amit ott elfogyasztottak, de valahogy a két dolgot nem kötöttem össze. Amit nem látok, az nem fáj?! Szóval, nem láttam direktben, hogy mennyit esznek. És hogy ezt egész nap csinálják.

Most meg ugyebár itthon vannak és látom. És ledöbbentem.

Tényleg egész nap esznek. Nem csak reggelikor, ebédkor és vacsorakor. És tízóraikor meg uzsonnakor. Hanem mindig.

Mindent.

Ki.

A kamrából. Meg a hűtőből.

Eddig ezt nem láttam élő egyenesben, mert nem voltak itthon. Most meg itthon vannak. És lesznek. Mindannyian. Hosszú ideig. És az, hogy az iskolában hogyan ürült ki az uzsonnásdobozuk, az valahogy nem jelent meg előttem. Hazahozták, kimostam, újra megtöltöttem, de nem filozofálgattam azon, hogy mennyit is esznek egy nap. Pedig én raktam bele a belevalót, de valahogy nem realizáltam a mennyiséget. Tudatosan. Csak töltöttem, meg töltöttem, meg töltöttem. Az agyam meg kikapcsolt a látványra.

Most sem filozofálgatok. Mert arra nincs időm. Mert jönnek és esznek. Mennek és esznek.

Őrület!

És ha nincs mit enni, akkor panaszkodnak.

Stratégia kell! Mindenki ezt mondja.

Szóval nekiálltam stratégiát gyártani. Meg menüsort. Aztán jött a való élet.

És rá kellett jönnöm, hogy karantén idején nem egy szigorúan vett menüsorra van szükségem, hanem kreativitásra. Hogy amikor paprikás krumplit főzök és veszek hozzá virslit, de Férj kijátszik, mert ő a debrecenit szereti és hoz belőle egy nagyobb adagot, akkor igazából máris megvan a következő napi ebéd is a maradék virsliből és debreceniből, amit kisütök és már csak köretet kell készítenem hozzá.

Aztán azt is el kellett engednem, hogy recepthez vásárolok alapanyagot. Nem. Most alapanyaghoz keresek receptet. Olyan ételeket főzök, amiket korábban még soha. És elkezdtem recepteket kitalálni. Ez olyan új élmény nekem, amiben még soha nem volt részem. Mert én inkább iparos vagyok a konyhában. Szorgos, dolgos, de iparos. Ez viszont most karantén! Ami felszínre hoz dolgokat. Furcsa és meglepő dolgokat. És ezt élvezem. Az első dolog, amit a kényszerű elzárás alatt élvezek.

És nem csak élvezem. Ez nekem most megtartó erő is.

Az első pánikrohamom idején példának okáért vettem egy zacskó fagyasztott brokkolit. Hogy majd jó lesz valamire. Mert mást nem találtam a hűtőpultban. És elvitt a tömeghisztéria, hogy #mindmeghaluk, ha most nem vásároluk fel mindent. Azóta tudom, hogy inkább szappanból legyen itthon több, mint lisztből. (A bölcsességet nem osztogatják ingyen, ahhoz tapasztalat kell. Most már ezt is tudom.)

Szóval, ott figyelt a mélyhűtőben egy kiló darabolt brokkoli. A gyerekek utálják. Kivéve a levest. De én azt még soha nem főztem. Na majd most! De levest receptből? Ugyanmár! Érzésre! Bejött. Ahogy a konyhapulton árválkodó, fél tucat összeaszott mandarinból és narancsból kavart mascarponés krém is a pufi palacsintához. Pedig már két hete aszalom őket, és eddig nem jött az ihlet és a bátorság. Hogy sorvezető nélkül, pontos leírás nélkül hagyatkozzak az érzéseimre.

Ennek most jött el az ideje.

Mert ebben az időben a bátorságnak van itt az ideje. Hogy tudjak nemet mondani, ha valami sok. Hogy tudjak kérni. Hogy tudjak adni. Hogy tudjak befogadni. Hogy tudjak tanulni. Hogy tudjak sorvezető nélkül is létezni. Hogy tudjak magamba nézni és felszítani a tüzet. Hogy tudjak hinni magamban.

Hogy túléljük. Mert túléljük!

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyedik nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!