Járvány idején – home office, te drága!

 

Biztosan te is ismered a mondást, hogy lakva ismeri meg igazán az ember a másikat. (Az igazán külön kihangsúlyozva.) Biztosan, mert még én is ismerem. De az, hogy ez nemcsak az emberi kapcsolatok szintjén van így, hanem az ember-lakótér/lakás viszonylatában is, arra csak most döbbentem rá. És ezt a felismerést megint a járványügyi helyzetnek köszönhetem. Mint megannyi mást is. Mondhatnám azt, hogy minden rosszban van valami jó. De ez annyira banálisan hangzik…, mert tényleg az.

De haladjunk tovább.

Szóval, szünet van. Élvezzük is nagyon. Annak ellenére, hogy a gyerekek soha nem keltek még ilyen korán, amióta bezárták a kapuikat az iskolák, mint most. De most ettől tekintsünk el. Szóval, szünet van, időm nincs sokkal több, mint a távmunkával, -oktatással zsúfolt napokon, de azért arra mégis jutott már az első két napban pár órám, hogy rájöjjek: mennyire másként működik, mennyire más arcát mutatja most a lakásunk, mint korábban. Most, hogy sokkal több dolognak, embernek (igen, embernek!, mert normális esetben csak este szoktunk teljesen tömegben a lakásunkban tartózkodni és akkor a népesség egy része már az ágya felé tendál), funkciónak kell benne helyet találni.

Hát igen, home office, te drága! Mindent neked köszönhetünk. Mindent is.

Például azt, hogy a Pinteresten gondosan mappákba rendezett dolgozósarok-inspirációkból nyert ihletek alapján gondosan kialakított és körbepisilt saját dolgozósarkok remek tárolófelületek. Na meg porfogók. Slussz.

Mert hogy rendeltetésszerűen senki nem használja őket, az tuti. Sem én, sem Férj. A gyerekek meg nem érhetnek hozzájuk. Mert a dolgozósarok, az tiltott övezet.

Én mondjuk leginkább azért nem használom a sajátomat, mert nem jutok hozzá. A nap nagy részében három gyerek között rohangálok egyszerre, mint a mérgezett egér, mert az egyik elakadt a matek házijában, a másik kiterítette laposra a tanár kérésének megfelelőlen a három dimenziós Földet, de most nem tudja visszavarázsolni 3D-sre, pedig már a bolygó túloldalán kellene tartózkodnia, közben pedig Legkisebbnek próbálom elterelni a figyelmét néhány szem kockacukorral mesével arról a szándékáról, hogy a lehető leghalkabban beóvatoskodjon a nagytestvérei szobájába, miközben ők Discordon és Zoomon élik a közösségi életüket az osztálytársaikkal és a tanerőkkel, és ritka nagy indiánüvöltéssel üdvözölje a kémia tanárt, majd közölje, hogy a nővére és bátyja amúgy hülye és ő a legokosabb a családban.

Meg az is most derült ki, hogy a sok lehetséges változat közül széken ülve a lehető legkényelmetlenebb dolgozni, tanulni. Főleg órákon át.

Férj például egészen sajátságos módszert dolgozott ki: két egymásra halmozott párnán féltérdre ereszkedve nyomkodja a billentyűket vagy tárgyal a kollégáival. Vagy napszemüvegben és egy horgászkalapban kivonul az erkélyre és onnan dolgozik. Bár ott szaggat a wifi, de a mobilnet hasít, így hiba nélkül tudja onnan is intézni a videóhívásokat, már csak azért is, mert ott legalább majdnem csend van és kevés az esély arra, hogy feltűnjön egy lengén öltözött családtag a beszélgetés közben. A nappaliban erre nagyobb esély van. A hálószobában is. A többi helyiség meg nem videókonferencia-kompatibilis. Sok(k) benne a gyerek.

Hátrány, hogy kevesen szokták felismerni az erkélyre tartogatott álöltözetében, ezért az én telefonomon érdeklődnek a holléte felől és közben azt is elárulják, hogy valami tök ismeretlen, kalapos-napszemüveges pasas trollkodja meg a videóhívásokat, amelyben már nagyon várják Férjet.

Ó, aztán itt van az a megfigyelésem is, hogy az étkezőasztal minden multifunkcionális tárgy alfája és omegája. Mint a nulladik beteg. Ő adja át a fertőzést a többieknek. Az asztal meg a tudást. Mert az étkezőasztal mindent tud. Olyan, mint Pom-pom. Ha akarom, étkezőasztal. Ha akarom, akkor két gyerek íróasztala egyszerre. Vagy inkább háromé. Aztán lehet bunker. Alatta. Meg rajta, ha nem figyelek. Hétköznaponként lehet rajta zöldséget pucolni, húst vágni, tésztát gyúrni, különleges időkben pedig techika órára lécet gyalulni. Pinpongozásra is kiváló, különösen, ha a szüleink idegein is szeretnék egy kicsit pinpongozni. Egyetlen baj van vele: soha nem tud elég nagy lenni.

Az étkezőasztaltól csak egy ugrás a háztartási helyiség. A lakás legélhetőbb pontja. Igen, bizony. Pedig itt van a mosógép és a szárítógép. Meg a vasalóállvány. A vasalót nem találjuk. Talán éppen ezért?!

Eddig azt hittem, hogy a hálószoba a legélhetőbb szoba. Legalábbis mindent megtettem, hogy az legyen: erőnek erejével védelmeztem, oda nem jöhettek be kényük-kedvük szerint a gyerekek. Vagyis ez volt a vágyam. Hogy ne jöjjenek be kényük-kedvük szerint. Azt most hagyjuk, hogy ezt mennyire nem sikerült megvalósítani.

És most kiderült, hogy rossz helyet védelmeztem. Mondjuk a háztartási helyiséget nem is kell védelmezni. A gyerekek úgy kerülik, mint a pestist. Amióta napi szinten van ott dolguk, mert amióta nem járnak suliba, az ő feladatuk kezelni a mosógépet, szárítógépet, már nem akarnak bejönni. Egyáltalán nem. Juhúúúú! Én viszont bemegyek. És ki se jövök onnan. Ők meg nem jönnek be, mert félnek, hogy anyának rögtön eszébe jut valami feladat, ha mégis bekukkantanának.

És akkor most a végére mondok még egy szót: küszöb. Nagyon szép az egybefüggő padló, amely végigfolyik az egész lakáson és sehol nem akasztja meg a látványt egy-egy küszöb…, de küszöbök nélkül élni azt jelenti, hogy mindent hallasz, ami a gyerekszobákban történik az egy emelettel lejjebb lévő hálószobában fekve is. És ez különösen zavaró akkor, amikor Nagyfiú éjjel tizenegykor még a barátaival lövöldözős játékot játszik és te épp aludni szeretnél. Majd hátba lőnek. De mielőtt hátba lőttek volna, ötvenen üvöltenek rád, hogy vigyázz, mert hátba fognak lőni. És te ezt hallod az ágyadban. És nem álmodod.

Hiába no. Lakva ismeri meg az ember a lakóterét. Benne lakva. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonkettedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!