Járvány idején – indulnék, mennék…

 

Mennyi ideje is?

Már több mint egy hete, hogy megkezdődött a home office az otthoni munkavégzés és a home schooling digitális otthontanulás. Már? Még! Még csak egy hete! És még mennyi van előttünk.

De nem erről akarok beszélni, hanem másról. Így aztán kézifék behúz és visszakanyarodik. Szóval, több mint egy hete vagyunk önkéntes – még! önkéntes – karanténban magunkért és másokért.

Több mint egy hete próbáljuk minimalizálni azokat a tevékenységeket, amelyek miatt el kell hagynunk az otthonunkat. Ha meg mégis menni kell valahova, akkor vagy Férj, vagy én megyek. Együtt soha. Már csak azért sem, mert nem hagyhatjuk a gyerekeket egyedül ebben a helyzetben.

Szóval, vagy ő vagy én.

De az igazság az, hogy inkább ő. Egyrészt, mert neki néha be kell még járnia a munkahelyére, ami nekem ugyebár évek óta nincs, vagyis inkább elsüllyedt a mosógép-mosogatógép-gyerekszobák Bermuda-háromszögében, másrészt az ő karja erősebb, mint az enyém és neki csak egy porckorongsérve van, az is műtve, nekem viszont kettő, műtét nélkül, viszont bármikor robbanhat-állapotban, így mindenkinek szerencsésebb, ha ő megy a boltba. Én meg megtanultam improvizálni a konyhában. És nemcsak azért, mert a legritkább esetben van az a boltban, amit felírok Férjnek, hanem mert ő alapból is rendkívül kreatívan tudja értelmezni a bevásárlólistákat. Most meg végképp.

De ma…, de ma úgy éreztem mennem kell. Muszáj. Azt sem érdekelt, hogy Férj felpakolta magát és reggel nyolckor már lelépett itthonról és csak saccperkábé lőtte be, hogy mikorra ér haza.

Ha még egy percig maradnom kell, megbolondulok. Muszáj KImennem a lakásból. Muszáj, hogy levegő érje az arcomat és nem csak a nyitott ablakon keresztül. Muszáj kicsit egyedül lennem, mert felőröl az együttlét. Mindenki akar valamit. És azt mind tőlem akarja, mert Férj dolgozik. És nagyon rendesen és következetesen ezt tiszteletben tartják a gyerekeink. De én ettől megőrülök. Akármi bajuk van, hozzám jönnek, mert édesapát nem zavarjuk. Te mondtad, édesanya!

Beállok a gardróbszekrény elé. Végignézem a ruháimat. Gondosan kiválasztom a nadrágot. Két ugyanolyan farmerem van! Na jó, van két chino nadrágom is, amit a melegebb tavaszi napokra rendeltem pár hete. Egy sötétkék és egy mustársárga. Jó előre gondoskodtam róla, hogy ne a téli farmerjeimben nyomjam végig a melegen simogató tavaszi napokat, mint egy évvel ezelőtt. Most ott pihennek a kupac alján. És ott is maradnak. Jövő tavaszig.

Kimondani is félelmetes. Ott maradnak jövő tavaszig. Talán fel sem fogom igazán, ami végigfut az agyamon.

Nadrág megvan. Jöhet a felső. Rövid ujjúhoz túl hideg van. Legyen akkor hosszú. A sárga. Hát persze. Imádom. Olyan tavaszias. Mondjuk kint inkább télies az idő. Akkor meg pláne! Legyen a sárga! Mindenképpen. Kell még egy pulóver. A vékony kötött sötétkék-fehér csíkos pont jó lesz. Nem túl meleg, de majd vastagabb kabátot választok. Az alsóneműk közül is nagyon gondosan válogatok. Mintha valami nagy eseményre készülnék.

Oké, együtt van minden. Jól nézek ki. Fontos, hogy jól nézzek ki. Nem tudom, miért, de fontosnak érzem. Cipő! Na, melyik legyen? Nemrég vettem három(!) párat is. Nagylány meg is jegyezte, hogy mi az, hogy csak úgy cipőket veszek magamnak. Nem lesz ez túlzás? Röhögnöm kellett. Egy kicsit. Egy kicsit nagyon. Ezzel a három párral pontosan megduplázódott a cipőim száma. Szóval, nem túlzás. De melyiket vegyem: a magasszárú mustársárgát, az élénksárga DRK dorkót, ami még a gyerekeim szerint is ultarmenő vagy a sötétkék műbőrt, ami még nem is volt a lábamon?!

Egyértelmű. Sárga. Mivel nem éppen szép az idő, ezért inkább a magasszárú. Jöhet a kabát, egy szuper sárga sál és kész.

Megállok az ajtó előtt.

Muszáj kimennem. Egyszerűen mu-száj.

Nem lehet!

De muszáj.

Nem lehet! Karantén van. És Férj sincs itthon.

Tudom. De muszáj! Egyszerűen muszáj. Különben… különben…

…

Elfordulok balra.

Kinyitom az ajtót.

Mit csinálok? Mit csinálok?

És kilépek.

 

Kilépek az erkélyre. Előre egy méter, jobbra három és fél, balra három és fél méter. Ez most a világ. Járok egyet. Járok kettőt. Ötvenet. Százat.

Kiöltözve. Fülemben füles. Hogy ne halljam a zajt. Tök felesleges. Mert zaj csak bent van. Itt kint kongó üresség. Hangtalan a világ.

A gyerekek bentről röhögnek.

Jól teszik. Ez a dolguk. A többi az enyém. Hogy a beszűkült világot ki tudjam tágítani az otthonunk falai között és mindig legyen oku(n)k röhögni. Hetek, hónapok múlva is.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a hetedik nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!