Járvány idején – pozitivizmus.
Ma kiabáltam. Sokat. És talán néha indokolatlanul. Tegnap nevettem. És vigasztaltam. Tegnapelőtt? Tegnapelőtt meg pánikoltam.
Elképesztő hullámvasút. Érzelmi hullámvasút. Soha nem éltem meg még ekkora magasságokat és mélységeket. Pláne nem ilyen rövid idő alatt. Eddig erre csak Nagylány volt képes. De ő két napja reggel nyolctól délután kettőig a szobájában dekkol az online oktatás okán és amikor kiszabadul, akkor csupa mosoly. Egyik napról a másikra eltűnt belőle a kamaszos dac. Na, nem nyom nélkül. De elfogadható szintre csökkent. Sőt!
Teljesen szokatlan.
Ahogy a saját érzelmi hullámzásaim is. Nagyon rég voltam már kamasz, így teljesen megdöbbentett, hogy én is képes vagyok ilyenre. Felnőttként. Hogy van az a helyzet, amikor képes vagyok rá. És most úgy tűnik, hogy ez az A helyzet. Amikor a máskor nagyon is tudatos elmém, a mindent IS nagyon reálisan látó énem így összezavarodik. Hogy elvisznek az érzelmeim.
Fura. Egyelőre nem is tudom kezelni. Pedig meg kéne tanulnom. Mert nem két hét bezártságról van szó. Ahogy azt sokan emlegetik. Nem két hétről. Hosszú hetekről. Hónapokról. És annyi ideig nem hagyhatom hullámozni az érzelmeit. Ilyen amplitúdón biztosan nem.
De miért is nem? Mert ez szélsőség. És ha van valami, amitől biztosan tartózkodni szeretnék szülőként, az a szélsőség. Hogy valami felé nagyon elnyomjam a gondolataimat, hogy valamit kizárólagosan és visszavonhatatlanul piedesztára emeljek, hogy valamit mindenek felé helyezzek. Mert erről az attitűdről már számtalanszor bebizonyosodott, hogy ez egy rossz irány.
A szülőség nem ilyen. Nem lehet ilyen. Nincsenek benne tökéletes dolgok. Pillanatok akadhatnak, amikor egy percre megáll az idő, de aztán huss. Szóval, csak arany középút lehet. Nincs hely – és nem is teremthetünk ilyen helyzetet -, hogy valamit felmagasztaljunk, mint az egyetlen üdvözítő megoldást, az egyetlen legjobb módszert, a legadekvátabb helyzetértékelést. Nem tehetjük. Mert akkor pont azt nem értjük, ami a szülőségünk (és nem mellesleg az emberségünk) lényege: hogy mindig minden változik és ennek okán nekünk is változni kell. Alkalmazkodni. Rugalmasan. Vállalva a másságot. Hogy más vagyok, mint a többiek. Mások a megoldásaim. Mások a harcaim. Mások a kudarcaim. Mások az örömeim. Mások a sikereim.
Szülőként is.
Na, de messzire jutottunk az érzelmi hullámvasúttól.
De ha már eljutottam idáig, akkor engedd meg, hogy tovább folytassam.
Sokszor és sok helyen próbáltam már ezt átadni. Mármint a fenti szemléletet. Elmondani. Továbbadni. De hát kicsi vagyok én ehhez, gyenge az én hangom. Bezzeg a külvilágé! Amely most is betör. Járvány idején. És azonnal rendet tesz. Azonnal megmondja, mit kellene érezni ebben az állapotban, mire kellene felhasználni a kényszerű bezártságot, hogy kéne ezt értékelni, mit kéne – szinte már-már kötelező jelleggel – kihozni ebből az egész szituációból.
És aki nem teszi, az nem jó ember. Az érezze magát kellemetlenül.
Én is.
Mert én nem tudom átvenni azt a már-már bullshitet súroló pozitivizmust, amivel folyamatosan bombáznak az online tér legkülönbözőbb szegleteiből. Hogy most aztán nekem, szülőnek lesz végre időm megismerni igazán a gyerekemet. Lesz idő végre lelassulni és megérteni a családi, mikroközösségi együttlét örömét és fontosságát stb. Hogy-hogy-hogy?
Soha ilyen stresszes napjaink nem voltak, soha nem rohantunk még így el egymás mellett. Soha nem volt még ilyen kevés közös étkezésünk, mert Férjnek még este hatkor is megbeszélése van, a gimiseknek kettőig-fél háromig tart az oktatás. Így sem az ebéd, sem a vacsora nem közös. Valaki mindig hiányzik.
Én százfelé szakadok a háztartás, az iskolás gyerekek tanulása/tanítása (sic!, erről később még írok egy másik posztban) és a saját munkám között. Legkisebb egy-két napja pedig fél óránként bőg, mert rá egyszerűen már nem jut idő. Vele senki nem játszik, mindig elküldjük, mert most épp ezzel tanulok, most azzal, most főzök, apa dolgozik, ne zavard; maradj csendben, mert a nagyok épp felelnek vagy beszámolnak a nemtudásukról stb. stb. stb. És hiába szeretném, hogy másképp legyen… nem megy. Még nem megy. De legalább az esti mese az övé.
Hol van ebben a lelassulás, az egymásra figyelés? Könyörgöm!
Szóval, ne áltassuk magunkat. Meg főleg egymást.
És hagyjuk meg a szabadságot, hogy mindenki úgy élje meg ezt a helyzetet, ahogy neki jó. Vagy ahogy képes megélni. Akkor is, ha az nem a legideálisabb. Mert lehetne biztos jobb is. De most erre futja.
Én például egyelőre túlélni szeretném. A hozadékával majd később elszámolok. Mindenki felé. Aki fontos. Nekem. Merthogy a külvilág orrára nem kötöm, az biztos.
Csak éljük túl.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a harmadik nap történetét ITT olvashatod el.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!