Járvány idején – kivagyiság.

 

– Hello, hogy vagy?

– Jól vagyok.

– …

– Tényleg jól vagyok. Közel vagyok. Önmagamhoz. Kezdem tudni, ki vagyok, milyen vagyok. Igazából. Mi tesz olyanná, amilyen vagyok. És hogyan tudok változtatni rajta. Ha akarok. Mert semmi sem kötelező. De jó tudni, hogy ki vagyok. És milyen vagyok.

* * *

Haragszom a vírusra. Haragszom, hogy azt tette velem, ami tett, a szűkebb és tágabb világommal, velünk.

Nekem nem jó, sőt, nekem rossz, hogy be vagyok zárva, hogy nincs terem, hogy beszűkültem. Kényszerből. Szűkölök tőle. Beszűkülve szűkülök. Sok negatív érzés kavarog bennem, de ott az örvénylő sötétben van egy fényes pont, amiért nagyon hálás vagyok a vírusnak. Hálás. Mert a járványnak és a belőle fakadó bezártságnak köszönhetően lehetőséget kaptam arra, hogy megismerjem önmagamat. Hogy minden manírtól, máztól, álarctól mentesen megismerjem önmagam.

Nem arra kaptam lehetőséget, hogy jobb ember legyek, hogy fejlődjek – nyilván erre is, de erre csak akkor van lehetőségem, ha tudom, hogy ki vagyok – hanem egyszerűen arra, hogy tisztán és egyszerűen megismerjem önmagam. A magasságaimat, a mélységeimet. Úgy, ahogy eddig soha.

Azt az embert, aki tényleg vagyok. Aki mindig is voltam, de akit igazán soha nem láttam, éreztem, ismertem, mert idejekorán beleptek a szerepek. A mindenféle szerepek. Most pedig itt áll, itt áll előttem a mentes önmagam. Amikor este az ágyamra kucorodom a félelmeim, bűneim, örömeim, álmaim furcsa kavalkádjában, ott vagyok alant mindentől megfosztva.  Ott vagyok csupaszon és pőrén, ott állok a világban és látom magam és

tudom, ki vagyok. Tudom, milyen ember vagyok.

És közben nem ítélkezem. Mert nem megítélni, elítéli akarom magam, hanem megismerni.

A járványnak köszönhetően közel vagyok önmagamhoz, ahhoz az önmagamhoz, akit talán még soha nem láttam ennyire közelről. Látom minden hibámat, látom minden jóságomat, a kitartásomat, az erőmet, az energiámat, látom, hogy miből táplálkozom, mitől leszek egész és mitől leszek kevesebb, ingerültebb, gonoszabb, rosszabb, türelmetlen(ebb), pontosan látom, mitől leszek őrjöngő sárkány.

Látom, hogy mi épít fel és mi épít le.

Látom az eszközeimet. Nem biztos, hogy birtoklom őket – még -, de már látom őket. Tudom, mi mit hoz ki belőlem, látom az egymásra rakódásaimat, látom az íveimet, a fel- és leívelő szakaszaimat. Tudni vélem, hogy mi mi után közvetkezik. Már nem tudom meglepni magam. És talán egyszer eljutok oda, hogy megfelelő eszköztárral majd kezelni is tudjam. Mert most látom az eszközeimet is. Nincs, ami elterelje a figyelmemet. Össze vagyok zárva önmagammal. Az eszközeimet én adom önmagamnak. Én készítem elő őket. Én kovácsolom őket. Magamra vagyok utalva. Magam gyártom az eszközeimet a magam számára. Ami működik, megtartom. A többit kidobom.

A járvány a kezembe adta önmagam kulcsát. A rejtély kulcsát. Önmagam megismerésének kulcsát. Hogy végre letegyem a terheimet, hogy ha akarok változtathassak vagy maradjak olyan, amilyen vagyok, de soha többet nem okoljak másokat azért, aki vagyok.

Nézem magam. Látom magam. Tanulom magam. Tanulok magamról. Magamtól.

A karantén tisztába tette a tulajdonságaimat, az eredőket és a következményeket. Kitolta/kitolja a határaimat, minden nappal kijjebb. Megmutatta, hogy van, amiben kevés vagyok és kevés is maradok, de van, amiben több tudok lenni, meg tudok újulni. És van, amiben eleve több vagyok. És több is maradok. Nem mondja azt, hogy ez rossz vagy jó, csak megmutatja, hogy milyen vagyok. A döntést a változtatásra vagy a megszokotthoz való ragaszkodásra az én kezembe helyezte.

Képeket mutat rólam. Minden egyes nap. Tükörképeket tükör nélkül. Mindenféle torzítás nélkül.

Ez vagy(ok).

Ilyen vagy(ok).

A többi a te dolgod.

A többi az én dolgom. Valóban. Most, hogy most már pontosa(bba)n ismerem önmagam. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a negyvenkettedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!