Járvány idején – a hír.

 

Emlékszel még az A hírek szerelmesei című filmre? Igen, igen, arra, amelyikben Robert Redfort és Michelle Pfeiffer játszotta a főszerepet. Nem most volt, az biztos, majd negyedszázados film már. De nekem örök kedvencem. Már akkor nagyon szerettem, amikor még az újságírás közelében sem voltam, amikor meg odakerültem, akkor meg még inkább megszerettem.

Mert a hírek körülvesznek. Akár akarjuk, akár nem. Hírekre szükség van, csak jól kell tudni kezelni őket. Most ezt, a járványhelyzet okán kellőképpen be is gyakorolhatjuk. Mert ha nem akarunk belebolondulni a hírdömpingbe és meg akarjuk őrizni az ép elménket, akkor muszáj kezelni a híreket, muszáj közülük válogatni, muszáj szűrni őket.

Hírek.

Sokféle hír van. Mindenféle hír van. Vidám, szomorú, könnyed, komoly… mindenféle. Aztán vannak olyan hírek, amelyek megállítják az időt, összesűrítik a percet, megváltoztatnak mindent. Vagy sok mindent. Igen, vannak ilyen hírek is. Nekem ilyen volt a 9/11 első gyorshíre. Hogy egy repülőgép becsapódott a New York-i World Trade Center északi tornyába. Megállt az idő. Összesűrűsödött a pillanat. Megváltozott a világ.

* * *

Sokat gondolkoztam már azon a mostani helyzetben, hogy milyen lesz, amikor először kapjuk meg A hírt. Amikor először kapunk arról hírt, hogy egy közeli barát, ismerős, családtag, rokon beteg lett. Elkapta a vírust. Sokszor elképzeltem, de igazából nem tudtam jól realizálni az érzéseimet. Talán azért, mert nem akartam közel engedni magamhoz azt az opciót, hogy ez velünk vagy bárki olyannal, aki közel áll hozzánk, megtörténhet.

És akkor megkaptuk A hírt. Hogy valaki, aki nekünk fontos, megbetegedett. Épp élelmiszerbeszerző körúton voltam, amikor megtudtam.

A körülményekhez képest jókedvűen mentem az utcán. Sütött a nap. Melegem volt. A kabátomat is levettem, hanyagul a bevásárlótáskámba gyömöszöltem. Majd bementem és kijöttem egy épületből. Aztán már nem mentem. Nem vitt a lábam sehova. Megálltam. Kinyitottam és becsuktam a számat. Sokszor egymás után. Mert úgy éreztem, megfulladok. Nem kaptam levegőt. Hirtelen nagyon élesen láttam és hallottam mindent a világból. Főleg a levegővételeket. Az egészséges levegővételeket.

A látásom beszűkült, amit láttam, az viszont nagyon élesen jelent meg előttem. Az érzékeim kifinomultak, minden idegszálam az élet jeleire koncentrált. Minden erővel. Olyan volt, mintha az érzékeim tőlem függetlenül működtek volna. Én meg közben folyamatosan azt ismételgettem magamban: nem fog meghalni, mert nem halhat meg. Hiszen itt van az élet. És neki is élnie kell. Lélegeznie, látnia, éreznie, ízlelnie, szagolnia. Élnie. Ezt kell tennie.

Hiszen olyan egyszerű. Az élet olyan egyszerű. Egyszerűen van.

Vagy nincs? Mert nem is olyan magától értetődő, hogy van?!

Nem tudtam válaszolni a magam által önmagam számára feltett kérdésre.

Egyetlen dolgot tudtam: olyan nincs, olyan nem lehet, hogy meghaljon!

Zaklatottan… zaklatottan(?!) mentem haza. Minden egyes lépésemért hálás voltam. Hogy megtehettem őket. Minden egyes lélegzetért hálás voltam, amit beszívhattam és kifújhattam. És közben érte is lélegeztem. Érte is léptem. Érte is éreztem a tavasz illatát. Minden mozdulatom érte is volt. És a reményem, hogy tehetek érte valamit. A tudatommal. Mert másképp nem tudok.

Tudatosan léptem. Tudatosan lélegeztem. Tudatosan láttam. Tudatosan szívtam be az illatokat. Nagyon figyeltem a tudatomra. Az életfunkcióimra. Hogy tudjam: ez az élet. Ez kell az élethez. A többi körítés. És minden erőmmel arra koncentráltam, hogy annak a valakinek, akinek ezek a létfunkciói most korlátozottan működnek, át tudjak adni valamit ezekből az érzetekből. Gondolatátvitel? Hülyeség!

Hit. Remény.

Azóta is minden nap helyette is lélegzem, helyette is járok, helyette is ízlelek, szagolok és hallok. És remélem, hogy meggyógyul. Hiszem, hogy meggyógyul.

Pár napja, egy napfényes délután megállt az idő. Összesűrűsödött a pillanat. Megváltozott a világ.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!