Járvány idején – gyerekszemmel.

 

Ordítás. Éles sikoly. Majd még egy. Mindkettőből. Utána meg néhány cifra káromkodás.

Legszívesebben befognám a fülemet. És még csak reggel fél nyolc.

Már ölik egymást.

Tudom, mi következik.

Lezúdulnak és elkezdik vádolni egymást. Hogy ő kezdte először. Ő meg csak visszaütött. És ő? Ő meg csak megpróbált rendet csinálni csapni közöttük. Szó szerint. És úgy tűnik, a csapkodás sikeres volt. A rendcsinálás kevésbé.

Lezúdultak. Vádaskodnak. Néha még le is hülyézik egymást.

És én nem mozdulok. Nézem őket. És látom a frusztrációjukat. A feszültséget. Ami eddig is ott volt közöttük, de könnyebben és gyorsabban távozott. Mert volt hova. Most nincs. Lehet, hogy rosszul döntök, hogy hagyom őket hosszabban veszekedni, de az jár a fejemben, ha most rövidre zárom, akkor korábban tör ki a következő. Időben megsűrűsödnek.

Őszintén szólva nem tudom, hogy mi a jó. Ha ez nem jön be, akkor majd stratégiát váltok. Addig csak a fülemet kell befognom. És kibírnom. Mondom, kibírnom.

Szóval, nézem őket. És miközben nézem őket, rádöbbenek, hogy mennyire mások. Hogy tényleg mennyire mások. Persze, persze, tudom én ezt, hogyne tudnám, de ez a bezártság, a karantén még inkább rávilágít arra, hogy mennyire különböznek egymástól.

Más a frusztrációjuk. Van, akinek ez a veszekedés is pont olyan, mint a többi. De van, akinek más. Van, akinek a most hullajtott könnyeiben más is van. Igazi fájdalom. Nem csak az egók ütközése. És ezt látni, döbbenetes. Hogy az ő fájdalma, az ő sírása, az ő frusztrációja más. Több. Pedig még gyerek. Nagyon is.

Az egész teste, a mozdulatai, a szavai is ezt tükrözik. Amit belevisz a konfliktusba. Ahogy beleviszi a konfliktusba.

Még soha nem láttam ilyennek őt. Nem győzni akar. Fél. Nagyon fél. Az ismeretlentől. A bizonytalantól. És ez érződik minden mozdulatában. Abban, hogy kitartóbb a “harcban”. Tényleg. Ez a jó szó. Kitartóbb. Máskor már engedett volna. Hamarabb engedett volna. De most nem akar. Most kitart.

Mégis közbelépek. De nem azért, mert már nem bírom hallgatni őket. Nem azért?!

Kiemelem.

Szeretném, ha megnyugodna.

De nem nyugszik. Velem is ellenséges. Vagdalkozik. Fogom a kezeit. Aztán a lábaira teszem a kezeimet. Még mindig hatalmas a feszültség benne. Nem enged ki. Fél. Nagyon fél. Látom a szemében.

Próbálom biztatni. Hogy nem lesz semmi baj. Dehogynem lesz! – kiabálja. Már most baj van!

Most ő sír. Ez az ő sírásának az ideje. Az enyém már megvolt.

Megölelem. Magamhoz ölelem. Érzem, milyen hevesen ver a szíve. Benne van minden dühe, félelme, aggressziója, pánikja.

Lassan megnyugszik. Megmossuk közösen az arcát. Milyen gyerek! Mennyire gyerek még az a szempár, amelyik rám néz és várja az előbb elütött biztatást.

Nem lesz semmi baj.

És a válasz a szemében: elhiszem. Elhiszem neked, édesanya.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, az első nap történetét ITT olvashatod el.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!