Járvány idején – a szabadság szele.
Eljött hát. Eljött hát a pillanat, bevezették a kijárási korlátozást. És ez még csak a kezdet. Nem hiszem, hogy amikor ennek a hatálya lejár, visszatérnénk a normális ügymenetbe. Én inkább szigorításra számítok.
Amikor eljön majd a kijárási tilalom időszaka is. Amit már számos országban bevezettek. És amely szókapcsolatnak van egy nagyon baljós érzete, ami az ember zsigereiig hatol. Nálam biztosan. Külpolitikai újságíróként hírek százait írtam háborús övezetekről, ahol kijárási tilalmat vezettek be a fennálló állapotok miatt. Soha nem volt tőlük jókedvem. És akkor enyhén fogalmaztam. Nagyon enyhén.
De nálunk egyelőre “csak” kijárási korlátozás van nagyon pontosan meghatározott feltételekkel, amelyeket nagyon komolyan kell venni, de paráztatni továbbra sem ér. Mondja az újságírói énem. Mert ez tényleg nagyon fontos. Ha az ember túltolja a biztonsági intézkedéseket és magára rántja még idejekorán azokat a korlátozásokat, amelyeket még meg sem hoztak, akkor korábban juthat el ahhoz a pillanathoz, amikor szabadulni akar tőlük. Akkor, amikor még nem lehet. És ez a feszültség sokkal nagyobb baj forrása lehet és sokkal nagyobb károkat okozhat, mint azt elsőre gondolnánk.
Szabadságvágy. Szabadság.
Amit most korlátoztak. És amitől az embernek egyből mehetnéke támad. Ha ugyanis korlázzák a szabadságunkat, hirtelen megértjük, hogy mennyire fontos is, hogy szabadon dönthetünk arról, hova és mikor megyünk.
Én is érzem a feszítést. Napok óta. Hogy most menjek vagy ne menjek? Mivel ártok többet? És kinek?
Egy hete már, hogy egyáltalán nem léptem ki az utcára. A gyerekek sem. Őrület, hogy ennek milyen következményei voltak itthon. Pedig mindent megpróbáltam. Engedtem nekik ereszd-el-a-hajam órákat, amikor körbe-körbe rohangálhattak a lakásban, még az erkélyajtót is kinyitottam nekik, hogy még több terük legyen. Beizzítottuk a karácsonyra kapott PS4-en a Just Dance programot, hogy kedvükre táncolhassanak. Volt vacsora előtti, vacsora utáni párnacsata, közös edzés Férjjel a nappaliban labdasúlyzódobálással, edzőpartner-funkció Nagylány karate edzéseihez stb.
De ennek ellenére őrület volt.
Társasházban lakunk, az ötödik emeleten. Nincs kertünk.
És hiába minden program, a legkülönfélébb átmozgatási formák, a szabad levegőt, a szabadság szelét semmi sem pótolhatta.
Egy ilyen őrült nap végén újra feltettem hát magamnak a kérdést: Mivel ártok többet? És kinek? Ha idejekorán elvesztem a türelmemet a gyerekeimmel, Férjjel, a mostani kényszerű és még hosszú heteken és hónapokon át tartó élethelyzetünkkel szemben, akkor az az egész családunkra káros hatással lesz. Hogy menyire káros, azt nyilvánvalóan nem tudhatom, de nincsenek illúzióim magamat és a korlátaimat ismerve. Ahhoz viszont, hogy megőrizhessük az ép elménket, muszáj levegőhöz jutnunk.
Szó szerint.
Döntöttünk.
Éjszaka Férjjel mindent megterveztünk. Indulunk!
Másnap hétvége volt. Összecsomagoltunk pár doboz gyümölcsöt, némi adag csúcs-csokit, mindenkinek egy-egy palack vizet és én elkiáltottam magamat: Gyertek, indulunk!
És láss csodát! Jöttek.
Mind.
Alig akartam hinni a szememnek. Még a kamaszok is. Jó persze, kicsit zsörtőlödve, de jöttek. Normál esetben ugyanis nem jönnek. Már nem akarnak velünk lenni. Inkább maradnak otthon, csinálnak más programot, vagy legalábbis arra hivatkoznak, hogy más programjuk van. De most nem.
Jöttek és mentünk. És együtt voltunk. És nem csak együtt voltunk, de egyben voltunk. Együtt mozogtunk – még akkor is, ha Nagyfiú szeret előre rohanni és ennek következtében nem tudjuk figyelmeztetni, hogy mégsem arra kéne menni, amerre és így aztán várhatunk rá egy fél órát, amíg észreveszi, hogy nagyon egyedül van és visszabattyog hozzánk… ezt most is eljátszotta, de csak egyszer és mi, felnőttek is meg bírtuk állni annyival a leszúrását, hogy legközelebb hangosítsa fel a telefonját, hogy el tudjuk érni -, együtt lélegeztünk, együtt voltunk. Egy család voltunk.
Elképesztő volt a szabadság szelébe beleállni és feltöltődni. Őrizni az egészségünket. Minden szempontból.
Nagyon fontos otthon maradni, feleslegesen nem vásárolgatni, nem téblábolni a világban csak úgy, nem tömegközlekedni, nem menni olyan helyre, ahol sok emberrel találkozhatunk és érintkezhetünk. És nagyon fontos őrizni az egészségünket. A szabad levegőn. Amíg lehet. Távolságtartással. Amíg engedik a körülmények. A fizikai és mentális egészségünkért. Mert ez a kettő lehet a közösségi távolságtartáson túl a két legerősebb fegyverünk most, a járvány idején, amelyet minden erőnkkel meg kell őrizni. Hogy ne dobjuk be a törölközőnket és ne próbáljunk kibújni idő előtt az egyre szigorodó korlátozások alól és amikor majd tényleg nem lehet már kimozdulni sem a lakásokból, akkor legyen tartalékunk bent maradni.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, a tizenkettedik nap történetét ITT olvashatod el.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!