Járvány idején – öröm.

 

Nem tehetek róla, de engem letaglóz a járványhelyzet. Eddig még nem sikerült benne megtalálnom a pozitivumokat. Pedig elhiheted nekem, hogy keresem. Mert igazából nagy szükségem lenne rájuk, akármilyen apró morzsák formájában, mert sokan számítanak rám. Nagy a család. Tudod… öt gyerek. Szóval, sokan számítanak rám, az erőmre, a teherbírásomra, a derűmre és még többen számítanának rám…, de hiába. Mert tőlük, a szüleimtől meg távol vagyok. Túl távol vagyok ahhoz, hogy ténylegesen támaszkodhassanak rám, de még ahhoz is messze, hogy legalább az utcáról integethessek nekik. Nagyon hiányoznak.

És akkor még itt van az a dolog, hogy én alapjában véve nem egy optimista ember vagyok. Inkább realista. Úgy meg nem sok okom van az optimizmusra. Meg hát azért befigyel egy kis pesszimizmus is. Ebből a keverékből dolgozom. Járvány idején is.

És engem egyelőre inkább a negatív dolgok érintettek meg. Sok minden kavarog a fejemben. Egy ekkora családnál a bizonytalanság nagyon erősen tudja befolyásolni az ember érzelmeit. Öt gyerek mellett nagyon kellenek a biztos pontok, a kapaszkodók. A stratégia, az előrelátás, a beosztás, a rendszeresség… talán jobban, mint egy átlagos méretű családban.

Óriási teher számomra, hogy hosszú-hosszú évek óta egykeresős család vagyunk. Férj az egyedüli kenyérkereső. Most talán még jobban nyomaszt, hogy öt év alatt nem sikerült azt az álmomat megvalósítani, hogy pénzt keresek az íráskészségemmel. Most még jobban bánt. Még jobban fáj. Hogy én itten hobbiból írogatok, néha még költöm is a pénzt a blogra, de visszatölteni a családi kasszába, azt nem tudok… na, nem esik jól.

Amióta nálunk is felütötte a fejét a járvány, állandó a stressz, nincs kikapcs belőle, mint a normál üzemmódú napokokon, amikor azért legalább egy nap jutott nekem 3-4 óra, amikor ha nem is azt csinálhattam, amit akarok, mert itt volt a háztartás, az elintézésre váró dolgok, de legalább egyedül lehettem. És az nekem ekkora gyereksereg mellett hatalmas kincs. Most meg elvették.

Egész nap nyomás alatt vagyok, hol a gyerekek mellett kell teljesítenem, hol a konyhában, hol a háztartartást viszem a hátamon, hol pedig Férj mellé kell állnom, segítenem, támogatnom… szeretnem.

Kimondom: kifogytam az örömből. A mosolyból. Elfáradtam. Elfásultam. 

Napok vagy inkább hetek óta nem tudok igazán örülni semminek. De ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor inkább évek óta. Elfásultam. Belefásultam a nagycsaládos létbe. Rutinná vált az egész. Toltam, ahogy kellett, de több volt már benne a rutin, mint nem. Pörögtek a napok, a hetek, ismétlődtek a napok, a hetek, jól működött az egész, de volt benne valami hiány.

És erre csak most jöttem rá.

Amikor még a tavasznak sem tudtam/tudok igazán örülni. Idegesít. Idegesít, hogy más, hogy másképp kéne nézni rá. És nem megy. Így öröm sincs. Pedig igazán nagy rajongója vagyok ennek az évszaknak. Pillanatok talán voltak az örömre, de az se tartott sokáig, gyorsan átfordult az örömforrás valamiféle kötelességbe. Például alig vártam, hogy beültessem az erkélyünket, nagyon örültem és büszke voltam, amikor kész lett, de aztán csak azt láttam, hogy állandóan locsolni kell, figyelni, hogy ne száradjanak ki a növények stb.

Teher lett az öröm.

Miközben valahol ott, bent mélyen egyébre sem vágyom, minthogy örülni tudjak. Mert tudom, hogy az visz előre. Igazán előre.

Te tudod még milyen az igazi öröm? Így járvány idején, tudod? Amikor megtelik a tüdőd levegővel, érzed, hogy élsz, a nap ragyog, az illatok elárasztanak és csak mosolyogsz, árad belőled az erő, bármire képes vagy, amit csak kigondolsz… vagy legalábbis úgy érzed. És az érzet is elég már. És továbbra is csak mosolyogsz és mosolyogsz és mosolyogsz. A teher is könnyebbé válik. Nem, a stressz és a nehézségek nem tűnnek el, de rés nyílik a pajzson. És az már óriási eredmény. Hogy van levegő, hogy tudsz levegőt venni.

Ez az öröm hiányzott nekem már nagyon régóta. Március 16. óta még jobban. Mert amibe bedobtak, az a mélyvíz volt. De a mentőövet elfelejtették utánam hajítani. Én meg nagyon gyorsan összeraktam magamban, hogy mi is vár rám/ránk. És még jobban hiányzott a mentőöv. És közben annyi, de annyi hínár próbált lerántani, hogy már kezdtem megadni magamat.

Minden összejött. Összesűrűsödött egy nagyon kis térben. Elfogyott a levegő körülöttem. És egy barát körül. Ez volt a vasmacska, ami végképp a mélybe rántott.

És akkor, akkor pár napja jött egy szó. Egy üzenetben. Gyógyul. Gyógyul a barát. Lélegzik. Önállóan. És minden nappal erősebb.

És átszakadt a gát. Megjött a mindent elsöprő öröm. És rájöttem, hogy az a szó, lélegzik, több, mint egy egyszerű látlelet a barát állapotáról, több, mint egy orvosi megállapítás. Rám is vonatkozik. Mert én is lélegzem. Újra kapok levegőt. Újra tudok örülni. Nagyon örülni. Annak, hogy lélegezhetek. Hogy kimehetek az erkélyre. Hogy virágot ültethetek.

Megértettem, hogy ez az időszak most nem a korábbi időszak folytatása kell, hogy legyen. Hanem ez az időszak időt hagy letisztázni a saját utumat, a saját szükségleteimet, hogy mi sok és mi kevés és mi az, ami épp elég számomra, a szeretteim számára tőlem, belőlem. Hogy az öröm újra az életem része legyen.

Mert most az. Napok óta. És nagyon hiányzott. Most már vigyázni fogok rá. Ígérem. Mert lesznek még sötét napok, stressz, aggódás, félelem. De ha tudok örülni, akkor bármire képes vagyok. Érzem. Arra is, hogy elengedjek és megengedjek dolgokat. Ha kell, még többet, mint eddig.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a huszonnegyedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!