Járvány idején – a derűről.
Nagyon nehéz nap van mögöttem. Tegnap volt a barátnőm születésnapja. Negyvenhét éves volt. És nem azért volt nehéz a napom, mert nem tudtam felköszönteni a karantén miatt. Mert amiatt fel tudtam volna. Simán. Öt gyerek mellett szereztem már elég kreatív rutint. Szóval nem az elzártság miatt. Hanem azért, mert nem lett negyvenhét éves.
De tegnap feldobta a Facebook, hogy köszöntsem fel a születésnapján.
De nem tehettem, mert ő örökre negyvenhat maradt. 2019 októbere óta – egészen pontosan huszonhárom hete – örökre negyvenhat éves.
* * *
Hónapok óta próbálok dűlőre jutni magamban, hogy töröljem-e ki az ismerőseim közül vagy hagyjam még ott közöttük?! De nem tudok határozni. Időről-időre valami megmagyarázhatatlan oknál fogva felmegyek az adatlapjára, hogy megnézzem. Mit is? Hiszen nem ír ki semmit. Ő nem. Az ittmaradottak közül a férje néha leírja az érzéseit. És én kíváncsi vagyok ezekre az érzésekre. Valahogy nem tudom elengedni.
Ahogy Férj sem tudja kitörölni lassan tizennégy év után sem az édesapja telefonszámát a saját készülékéből. Ott van. Ott kell lennie.
Én is így vagyok a barátnőmmel.
Fura módon, amióta elment, folyamatosan inspirál. Az egyik – önmagam számára is – legnagyobb hatású írásomat is neki köszönhetem. Átvitt módon. Ami egyébként az eddigi egyetlen fellépésem gerincét is adta.
És most megint adott valamit. Járvány idején.
Derű.
Ezt írta ki a férje a barátnőm születésnapján. Hogy ez az, ami a legjobban hiányzik belőle. És tényleg. Tényleg ez hiányzik a legjobban. Nekem is. Mert ő mindig derűs volt. Mielőtt azt mondanád, hogy dehát a derűt könnyű megteremteni, mert a boldogsághoz nem sok dolog kell, gyorsan leszögezem a derű nem egyenlő a boldogsággal, a vidámsággal. Annál sokkal több.
Áthatja az egész életet. Az összes cselekedetet. Összehoz. Összehoz mindent, ami az emberben van és kiegyenlít. Benne van az összes érzelem egyben, de a végeredmény mégis a mérleg pozitív oldala felé billen.
Egyfajta életbölcsesség. Az ember bensőjéből fakadó nyugalomnak az a végtelen foka, ami csak keveseknek adatik meg.
Mert a derűt nem lehet hazudni. Nem lehet tettetni. A boldogságot és a vidámságot igen. De a derű…, a derű olyan mélyről fakad, ahol már nincs helye, egyszerűen nem lehet helye az álarcnak, az álarcoknak, a tettetésnek.
De vajon bennem van-e derű? Ha van, képes vagyok-e felszínre hozni? És ha nincs, képes vagyok-e megteremteni? Nem késtem-e el a teremtéssel?
Kérdések, amelyekre egyelőre nincsenek válaszaim.
De elhatároztam, hogy lesznek. Meg akarom tudni, hogy képes vagyok-e elfogadni az életet úgy, ahogy van. Ahogy jön. Nem kapálózni ellene kézzel-lábbal, hogy nem, ez nem történhet meg, hanem befogani és úgy megélni, hogy az ne megadás legyen, ne feladás legyen, ne egyszerű sodródás legyen az árral, hanem egy olyan belső erő, ami felszínen tart a sodródásban, ami a kezdeti botlások után akár képes valamiféle irányt is adni a sodródásnak, ha kell és amikor szükséges, megtalálja azt a faágat, amiben megkapaszkodhat és amelynek révén révbe érhet.
* * *
Amióta a barátnőm férje kiírta ezt a végtelenül egyszerű szót, azóta keresem magamban a derűt.
És nem, még nem találtam meg.
Még azt sem tudom, hogy megvan-e bennem egyáltalán. És ha nincs, akkor képes vagyok-e megteremteni?! De most minden körülmény adott hozzá, hogy ez kiderüljön. Hogy megtaláljam a válaszokat a kérdéseimre. Hogy (meg)teremthessek valami ellenkező előjelűt, mint ami most tombol a világban. Magamért. Mindannyiunkért.
Mert a derű nem csak rólam szól.
Nem elsősorban rólam szól.
De belőlem fakad.
Járványhelyzetben megnő az egyén felelőssége a közösségért. A derű mindenkié (lehet) mindenkiért.
#maradjotthon
Ha lemaradtál volna, az ötödik nap történetét ITT olvashatod el.
Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!