Járvány idején – büszkeség.

 

Érdekes, hogy a napokban többen is megtaláltak ugyanazzal a kérdéssel. Nemcsak magánemberek, hanem olyanok is, akik interjúhoz kérték a véleményemet. A kérdés pedig mindegyiküknél ugyanaz volt: mi az, amire a legbüszkébb vagyok, hogy elértem a járvány alatt. Milyen pozitív hozadéka van számomra a járványnak? Mi a produktumom? A járványügyi produktumom?

Minden kérdezőnél azt éreztem, hogy  most valami olyasmit kell mondanom, ami bizonyítja: a legrosszabb helyzetből is ki kell hozni a maximumot. El is keztem törni a fejemet, de az igazság az, hogy én ilyen produktummal nem rendelkezem. Nem tanultam semmi újat, nem fejlesztettem új készséget magamban és nem fogtam neki semmi olyannak, amin régóta töröm a fejemet.

De mégis büszke vagyok.

És tudod mire vagyok a legbüszkébb, amit elértem a járvány alatt? Hogy még élek. És még a családom is él. Még élünk mindannyian.

Erre vagyok a legbüszkébb.

Hogy a körülményekhez képest fizikálisan és mentálisan is egész jól vagyunk. Pár nappal ezelőtt először mertem ezt leírni egy poszt alá. És meglepő módon voltak, akik lájkolták ezt a hozzászólásomat. Sőt, volt, aki privátban is írt, hogy tök jó, hogy ezt le mertem írni egy olyan világban, ami a produktivitásra helyezi a hangsúlyt. Hogy termelni kell, hogy fel kell mutatni valamit. Mert az az érték.

Akkor most újra leírom: én arra vagyok a legbüszkébb a járvány eddig eltelt időszaka alatt, hogy még élek. Öt gyerekkel, négy iskolással, egy óvodással és egy home office-ban dolgozó Férjjel az oldalamon.

Pedig a kezdet nem kecsegtetett semmi jóval.

Az első napok sokkja bizony azzal fenyegetett, hogy össze fogunk omlani. Egyénenként és családilag is. Na arra nem vagyok büszke. Folyamatos volt a feszültség, ebből fakadóan nagyon sokat kiabáltunk.  A gyerekek egymással, velünk, mi, felnőttek egymással és a gyerekekkel is. Olyan helyzetbe kerültünk, amilyenben korábban soha nem voltunk, félelem, bizonytalanság uralta a napjainkat és idő kellett, amíg alkalmazkodtunk az új szituációhoz. Mára lecsendesett az új életünk. Kialakult egy új rutin és bár még mindig akad feszültség, legtöbbször hullámokban tör ránk, már sokkal jobban kezelem, kezeljük mindannyian.

Élünk. Én is. És a családom is.

Ez az én legnagyobb járványügyi produktumom. És büszke vagyok rá.

Úgy is élünk és funkcionálunk, hogy például a Férjjel való egész napos kommunikációm arra szorítkozik, hogy  ő a fülébe dugott fülhallgatóval járkál a szobák között, ki az erkélyre, be az erkélyről és akárhányszor próbálok hozzászólni – azért, mert tényleg “vészhelyzet” van, nem tudjuk letölteni a tanár által küldött fájlt, mert hibás, de ketyeg a dolgozatra adott negyvenöt perc és már csak huszonnyolc perc van hátra a leadási határidőig és egyest kap a gyerek, ha nem adja le időben, és nem tudjuk megírni, hogy hibás a fájl, mert az egész egy nagy gubanc; vagy mert Legkisebb a vécéről kiabál, hogy bajba került, mert kifolyt, melléfolyt, ráfolyt, de közben odakozmál a rántás, a sütőben odaég a kenyér; vagy szimplán azért, mert egyszerűen szükségem van arra, hogy halljam a hangját, mert elveszettnek érzem magam a feltolult feladatok között -, a válasza mindig ugyanaz: majd később, most maradjatok csendben.

A később aztán mindig későbbre tolódik és az első értelemes mondatot általában este fél nyolckor váltjuk egymással, akkor próbáljuk bepótolni az egész napos kommunikációt. Ami megint nem egyszerű, mert a gyerekek is akkor akarják bepótolni.

Szóval, élünk. És én erre vagyok a legbüszkébb. Funkcionálunk. Van reggeli, ebéd, vacsora. Tudunk tanulni, hanem is mindig zökkenőmentesen és néha “csalunk” például a kézzel készített tárgyak esetén (két gyereknél is beküldöm ugyanazt a tárgyat, képet stb.), de haladunk az anyaggal, a gyerekek fel is fogják, amit tanítok(!) nekik, értik és megértik a magyarázataimat. A gyerekek a napok legnagyobb részében időben kerülnek ágyba és még a délutáni csendes pihenőt is tudjuk tartani. Nem lettek kütyü-függők, bár többen ülnek gép előtt, mint eddig, de mással is le tudják kötni magunkat. Jó levegőt is szívnak naponta (az erkélyen) és hetente (az erdőben). Minden nap tornáznak, minden nap átmozgatjuk őket. Van közös családi program is, feltöltődésre is jut idő. Férj több-kevésbé hatékonyan tud dolgozni. Nekem is jut már kevéske én-idő.

Szóval, élünk.

De nincs produktum. A megélt életen túlmutató produktum.

Nekem amúgy is éles ellentében áll ez a produktivitásra való ösztönzés, a karantén “kihasználása” az utóbbi időben egyre népszerűbb, de sokak által a hétköznapokból hiányolt slow life-fal. Hogy ne akarjuk állandó használni valamire az időnket. Hanem próbáljunk meg elcsendesedni, befelé figyelni, nemcsak nézni, hanem látni is végre. Nem állandóan csinálni valamit, hanem csak úgy lenni az életben. Beszívni az életet, a pillanatokat, az illatokat, az ízeket, a mozdulatok, a mozdulatlanságot.

Amiben most élünk, az “egy világjárvány, egy gazdasági válsághelyzet”, ahogy azt Alaa Hijazi bejrúti pszichológus és traumatológus is kihangsúlyozta, amikor arról beszélt, mennyire kontraproduktívak és negatív hatásúak lehetnek azok a fajta motivációs beszédek, amelyek a járványügyi helyzet kihagyhatatlan kihasználására buzdítanak. Járvány idején, amikor az idő és a tér beszűkül. Miért kéne ezt az időt bármire is ki-használnom? Miért lenne baj az, ha csak élni szeretnék?! Ha csak feldolgozni szeretném a napokat, amik történnek velem?! Miért baj az, hogy nem akarok többet, mint élni?! Mentálisan és fizikálisan is egészségesen, épen?

Nem baj, hogy mások többre képesek, többet akarnak, többet tudnak. Mindenkinek szíve-joga, hogy mire használja az idejét. De ne keltsünk másban bűntudatot, hogy ha ő kevesebbre képes, kevesebbet akar, kevesebbet tud vagy egyszerűen másra használja az idejét! És főleg magunkban ne keltsünk bűntudatod, ha nekünk az a legnagyobb büszkeségünk, hogy egyszerűen csak élünk – a körülményekhez képest normálisan és többé-kevésbé jól – és még a családunk is él. Ugyanígy.

Nem elég egyszer elmondani.

Elfogadás, megértés.

A legfontosabb, amire most szükségünk van. Másokkal és önmagunkkal szemben. Járvány idején.

#maradjotthon

 

Ha lemaradtál volna, a harminckettedik nap történetét ITT olvashatod el. A teljes sorozatot pedig itt: járványnapló.

Mindent elmesélek. Töviről-hegyire. Napról napra. Ahogy én látom. A magaslatokat, a mélypontokat a kacagásokat, a könnyeket. A reggelt, a delet, az estét. Mindent, ami belefér. Mert persze lesz, ami nem fér bele. Érdekel? Kövesd a blogon a Nagycsalád járvány idején – napló a valóságról az ötödiken menüpontot (Kattints a középső képre a blog felső sávjában!).

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!