Az olvasás egy nagyon különleges élmény. Úgy tanít meg érzelmeket kezelni, átélni, hogy miközben elmerülünk bennük, nem szenvedjük meg őket fizikai valónkban, de mégis pontosan tudjuk, milyen az, ha például megfagy körülöttünk a levegő.
hirdetés, Kolibri Kiadó
Nagyon sok oka van annak, amiért fontosnak tartom, hogy a gyerekeim minél többet olvassanak.
Vannak az agyoncsépelt, sokszor és sok helyen hangoztatott igazságok: bővül a szókincsük, választékosabban tudják majd magukat kifejezni, javul az írásuk és úgy általában a kifejezőkészségük, gyarapodik a tudásuk stb. Ez mind szép és jó, de a könyvek és az olvasás ennél sokkal többet is ad: megérteni, feldolgozni, átértékelni, beleélni magunkat olyan érzelmekbe, érzelmi helyzetekbe, amelyek, ha először szembesülünk velük a való életben, bizony nem kis fejtörést okozhatnak. A megfelelő reakcióról nem is beszélve.
Nem, most nem didaktikus könyvekről beszélek, amelyek konkrétan ezekkel a témákkal foglalkoznak, hanem általában a könyvekről. Minden történet megérint bennünket valamilyen módon és minden történetből beépül valami a tudattalan tudatalattinkba, amivel gazdagabbak leszünk, amit majd egyszer felhasználhatunk, ha olyan helyzet adódik. Persze nem tudjuk, hogy ez pontosan ennek vagy annak a könyvnek a hatása, de ez nem is fontos, ami lényeges, hogy nem állunk eszköztelenül a felmerülő helyzettel szemben.
A könyvek tehát adnak. Hol kevesebbet, hol többet, hol azonnal, hol csak később. Ez persze csak akkor derül ki, amikor már elolvastuk őket.
Én magamból kiindulva azt látom, hogy a kisebb gyerekeimnek valahogy könnyebb könyvet választanom, mint a kamaszoknak, az esetükben könnyebben meglátom azokat a kiadványokat, amelyek passzolhatnak hozzájuk. Kamaszoknál ez már egyáltalán nem ilyen könnyű. Mert az ifjúsági regényekben már nincsenek színes, szagos oldalak, pazar illusztrációk, ott van a fedlap és a szöveg. És ha ez elsőre nem hív, akkor nehéz felkelteni az érdeklődést.
És most jöjjön egy nagyon őszinte vallomás. Pontosan így voltunk a Kolibri Kiadó gondozásában megjelent – és egyébként páratlan világsikert elérő – A tél jegyesei című fantasy könyvvel. Sem én, sem a gyerekeim nem éreztük a hívó szót. Hónapokig tettük ide, tettük oda, valahogy nem akaródzott elolvasni. Egy-két oldal lement, aztán félretettük, majd újra felvettük, de valahogy nem stimmelt az egész.
Aztán egy nap úgy alakult, hogy egyszerre nyúltunk a polcra érte Nagyfiúval és már csak a versenyszellem miatt is, kiolvastuk pikk-pakk. Aztán letettük. És hagytuk, hogy dolgozzon bennünk a történet, amit egészen addig nem engedtünk magunkhoz közel. És megtörtént a varázslat. És most alig várjuk, hogy kezünkbe vehessük a második részt.
A Christelle Dabos által írt könyv nem egy könnyű olvasmány, nem egy csihi-puhi fantasy. Bár sokan hasonlítják Harry Potter világához, szerintem nagyon távol áll tőle. Más a célközönség. Kevesebb a gyerekesség benne, komolyabb érzelmek, komolyabb hatások érik az olvasót: olyan fogalmak kerülnek terítékre, mint az intrika, túlélési játszma, érzelmi befolyásolás stb.
Az írónő egy egészen különleges világot teremt, ahol semmi sem az, aminek látszik és aminek megértéséhez, befogadásához el kell engedni mindazt, amit eddig evidensnek gondoltunk egy emberek laktak világ működéséről. Mert emberek lakják ezt a világot is, sőt, gyakorlatilag a mi világunkban játszódik az egész történet, de egy nagyon megváltozott Földön. Már ez megadja az egész könyv alaphangulatát.
De nemcsak a történet és a helyszín szokatlan, hanem a szereplők is. Nagyon határozott az alaptermészetük, amely akkor sem változik meg mélységében, ha egetrengető változás áll be az adott szereplő érzelmeiben. Pedig a szerelem például egy ilyen dolog.
Bár Dabos elsőkönyves író, egészen elképesztő módon játszik a cselekménnyel, nem zúdítja az olvasókra egyszerre az összes információt, apránként adagolja a történéseket, apránként haladunk mind beljebb és beljebb ebbe a különleges világba, gyakorlatilag minden sarkon újabb érzelem vár… és sokkol. Mert minden meglepő és kiszámíthatatlan. Egyszerűen nem az történik, amire számítanánk. És a szereplők sem mindig azok, akiknek elsőre gondoltuk őket.
Titokzatosság, véget nem érő kaland (mert a történet nem ér véget a könyv végén) és sok-sok tanulság az emberi természetről, na meg a látszatról…
Mi a végszó? Ez a könyv hitelesen testesíti meg az olvasás lényegét. Ez pedig nem más, mint a varázslat. Ideje megmerítkezni benne, vállalva még azt a kockázatot is, hogy néha megfagy(hat) körülöttünk a levegő.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!