Van, hogy egy pillanat alatt összeomlik az a világ, amiben élünk. Egy komoly betegség, vagy váratlan trauma megváltoztat mindent – vagy csak mi magunk látjuk hirtelen egész más szemszögből a világot.
Amikor „helyzet van”, átértékelődnek a dolgok. Ami eddig hatalmas gondnak tűnt, eltörpül. Ami bosszantott, legyintünk rá. Csak egy dolog számít. Maga az élet – aminek puszta létezése is szeretettel és boldogsággal tölt el minket.
Ezt érezzünk akkor is, amikor világra jön a gyermekünk. Azokban a percekben semmi más nem számít, csak ő. Az új élet, az apró csoda, aki maga a világmindenség.
Még akkor is mindennél jobban imádjuk, ha pár hetesen-hónaposan végkimerülésig éjszakázunk miatta, totyogósként katasztrófafilmekbe illő pusztítást végez a lakásban, ovisként kiidegel az akaratosságával, kamaszként naponta az őrületbe kerget. Még ha néha mi magunk is legszívesebben agyoncsapnánk, ha más merészelné bántani, az életünk árán is megvédenénk őt.
De mit tehetünk, ha nem valaki, hanem egy megfoghatatlan „valami” veszélyezteti az egészségét, vagy az életét? És mit tehetünk, ha már születésekor veszélyben forog az élete? Mert, teszem azt, koraszülöttként jött a világra. Természetesen ilyenkor erőn felül is minden tőlünk telhetőt megteszünk a védtelen, gyámoltalan babácskáért. Az anya jelenléte, érintése, anyateje rengeteget jelent, többet, mind gondolnánk – de sajnos ez nem elég.
Az életükért küzdő, krízishelyzetben levő koraszülött babák a PIC-re, a koraszülött intenzív centrumokba kerülnek, ahol – jó esetben – biztosítani tudják számára a túléléshez nélkülözhetetlen ellátást.
Miért csak jó esetben?
Ismerjük a magyar egészségügy helyzetét… Nem rózsás. Az életmentő intenzív osztályokon még ordítóbbak a hiányosságok, hiszen szó szerint életek múlnak egy-egy műszer vagy gyógyszer meglétén.
Patak Gyöngyvér, szintén öt gyermek (csupa fiú!) édesanyja koraszülött ikreivel hat hetet töltött a pécsi PIC-en. Ebben az embert próbáló időszakban nemcsak belelátott az intenzív osztály életébe, hanem aktívan részt vett a gyermekei gyógyításában – szeretetével, gondoskodásával, ölelésével, tejével – legnagyobb meglepetésére az ott dolgozó orvosok és nővérek szerető figyelme és segítőkészsége mellett, akik mind szakmailag, mind emberileg hihetetlen teljesítményt nyújtanak.
Ilyen pozitív hozzáállást Gyöngyvér sehol máshol nem tapasztalt még.
Hol fordul még elő, hogy az orvos jön reggel az érkező szülő elé, átöleli, és könnyes szemmel újságolja az aznapi jó hírt, például, hogy végre lélegzik a baba, már nincs szükség a lélegeztető gépre. A nővérek, bár a 12 órás műszak végére holtfáradtak, mégis mosolyognak. Nem ülnek le egy percre sem, hiszen ha épp nem a napi rutinfeladataikat végzik (ami nem kevés – az etetések, gyógyszerezés, vizsgálatok, pelenkázás) akkor ugranak az vészjelző géphez, ami hol itt, hol ott pittyeg váratlanul. Mégis jut idő a síró babát megvigasztalni, és az ott sertepertélő anyukához is szólni pár kedves szót.
Emberfeletti munkát végeznek nagyon emberségesen – méltatlan körülmények között.
Talán amiatt nem törnek le mégsem, mert itt folyamatosan érezni a csodát. Itt egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy az élet mekkora kincs. Sokszor egy hajszálon függ. Nem tudni, mit hoz a másnap – javulást vagy visszaesést, vagy a vékony szálon függő élet megszakad…
Ám hiába tesznek meg a dolgozók minden tőlük telhetőt, ha hiányoznak alapvető eszközök. Égető szükség lenne modern, megbízhatóan működő inkubátorokra, műszerekre (lélegeztető, párásító, szenzorok, monitorok, stb.), elegendő gyógyszerre, vagy – ki hinné – pelenkára.
Patak Gyöngyvér fiai mára már ötéves, egészséges nagyfiúk, az óvoda veszedelmei. A PIC-en töltött hat hét már a múlté, de hogy „nyoma maradjon”, Gyöngyvér a koraszülött intenzíven töltött heteinkről “PIC-i történet” címmel írt egy e-könyvecskét, azzal a szándékkal, hogy a hasonló, ismeretlen és félelmetes helyzetbe kerülő szülőknek egy fogódzót adjon: mire számíthatnak, ők milyen érzéseket éltek meg, milyen hullámvölgyeken, kríziseken mentek keresztül testileg és lelkileg.
Vasárnap korán reggel autóba pattantunk. Pécsre érve először regisztráltunk a város túlvégén levő anyatejgyűjtő központban, és leadtuk az előző nap lefejt tejet. Kilenc körül ott voltunk a PIC-en. Szívdobogva kopogtattunk az üveges folyosó ajtaján. Végtelennek tűnő, valójában negyedórás várakozás után – pont nagyviziteltek – bemehettünk. Kaptunk egy-egy pár zacskópapucsot, és helyes fehér köpenyt, rajta a nevünkkel, hosszútávú használatra. Kéz- és karfertőtlenítés, maszk, mehetünk. A szívem a torkomban dübörgött, ahogy a nővér vezetett a kórterem felé. Minden szobában, fehér rácsos ágyacskákban és kis inkubátorokban icipici babácskák feküdtek.
– Itt vannak – mutatott a nővérke mosolyogva két inkubátorra egy négyinkubátoros, napsütéses szobában.
– Jól aludtak, szépen esznek. Jól reagálnak a gyógyszerekre. Volt sok pisi, most kaptak nemrég tiszta pelust. Na, beszélgessenek velük nyugodtan, amíg hívom a doktor urat. Benyúlni most nem szabad, majd ha visszajövök, megmutatok mindent.
Bámultunk bele az üvegdobozokba. Tényleg ők azok? A nővérke úgy beszélt róluk, mintha életrevaló csecsemők volnának, és nem ez a két csont és bőr kisbéka, akit látunk. Mi lett a mi kis dundi babáinkkal? És ez a rengeteg cső… Az egyik baba mocorog! De mi villog?
– Ej, te! Hát nem szabad lerúgni… – lépett oda azonnal egy másik nővér.
– Látják, ők seszeretik ezt a sok zsinórt. Azért a fejük tetején van a kanül, mert onnan talán nem tudják kiszedni. Az infúzió a karjukban van, azon kapják a gyógyszereket. Antibiotikumot
minden koraszülött automatikusan kap. Ez itt a lélegeztető tubus a légcsövükben, ez a gyomorszonda, az orrukon át van bevezetve. Az egyik lábukon van a vérnyomásmérő, a másikon a légzésfigyelő szenzor… Ne aggódjanak, nemsokára már nem lesz ennyi csövük.
Közelebb léptem. Kaparta a torkom a sírás. Össze kell szednem magam, nehogy ne tudjak szólni a saját gyerekeimhez! A lázlapról leolvastam a baloldali baba nevét.
– Andris – kocogtattam meg finoman az üveget, és közelebb hajoltam a gumival borított kerek nyíláshoz.
– Hallasz engem? – Ó, istenem, de fura így – Megismered a hangom? Anya vagyok… – leheltem elfúlva, és hüppögő sírásban törtem ki.
Hogy kell egy dobozban levő, csukott szemű, miniatűr, éhező afrikai kismajomhoz hasonlító emberkezdeményhez beszélni? Mit mondjak neki? Norbi Gergőnek suttogott valamit, párásodó tekintettel.
Mi lesz így velünk?
– Mi ez a sírás-rívás, kérem szépen? – lépett be nagy lendülettel a terembe a doktor úr.
Csillogó szemüvegű, fehér hajú, bajszos nagypapa, széles mosollyal, és már nyújtotta is a zsebkendőt.
– Az első lecke: Ne sírjon, ha nincs tragédia! És most – megfogta a vállam, és mélyen a szemembe nézett – nincs tragédia! Házi feladat: Napi egy papír zsebkendőnél többet nem szabad telefújni.
– Na, látja. A nevetés fél egészség. Akkor mondom a diagnózist. Nem szépítek, nem biztatok, mert nem az a dolgom. Az a nővérkék dolga. A helyzet az, hogy nem tudjuk mitől, de ez a két gyerek tiszta ödéma volt. Kaptak vízhajtót, így a nagyja már lement, de jó lenne, ha még menne le.
– Még? Így is olyan soványak már! Olyan szép formásak voltak…
– Csak azért, mert fel voltak telve vízzel. Ők koraszülöttek! Mit szeretne? Babahájat? Majd ráér felhizlalni őket, ha túljutnak a krízisen. Valószínűleg az ödéma miatt állt le a légzésük, illetve amiatt nem akar még mindig elindulni. Persze ez csak feltételezés, de más okot nem látunk, mert egyébként egészségesek. Az emésztésük rendben, most már a vérnyomásuk is. Jó lenne tudni, mitől lett az ödéma.
– Nem lehet – szólt közbe Norbi –, hogy köze van ahhoz, hogy majdnem agyvérzést kaptál? Felvázolta a doktor úrnak pár mondatban a szülés körülményeit. Az láthatóan feldühödött.
– Hogy az a… Hát ez nem jó hír. Akkor ez viselte meg ennyire a szervezetüket. Az a helyzet, elmondom, mert jobb, ha maguk is tudják, hogy nem tudjuk megmondani, mikor fog a Gergely lélegezni. Vagy fog-e egyáltalán. Ezzel is számolni kell. – Megkapaszkodtam Norbiban, ránéztem, de neki is könnyek gyűltek a szemébe.
– Az András már küzd, próbálkozik – folytatta a doktor úr –, de a Gergely nem nagyon akar igyekezni. Négy napja született, és semmi. Ilyen nem nagyon szokott előfordulni. Mi tartjuk, amíg lehet, de nem mi döntünk. Ő dönt. Beszélgessen el vele! – lapogatta meg a vállam, és adott még egy zsebkendőt. – És tartsa be a házi feladatot!
(részlet a könyvből)
Az írás nemrég a Nagycsaládosok Országos Egyesületének idei szépirodalmi pályázatán 2. díjat kapott – ez adott Gyöngyvérnek ötletet ahhoz, hogy egy országos kampány “segédanyagaként” felhasználja.
A kampány lényege, hogy bárki ingyen letöltheti a könyvet, és az elolvasása után, ha úgy érzi, támogathatja az alapítványt. (Persze ezt a letöltés nélkül is megteheti.)
A cél, hogy május 7-ére, Anyák Napjára 1 millió forint gyűljön össze.
Már csak 200.000 forint hiányzik! Elérhető, de csak ha még sokan támogatják a célt egy PICi összeggel. Hogy konkrétan mire van szükség, elolvashatod a kampány weboldalán.
Minden fillér számít – ezért számítunk rád is!
Arra kérlek, segíts te is egy PICit! Töltsd le a PICi történetet, olvasd el, és támogasd a koraszülötteket – hogy minél több baba élhessen, és egészségesen élhessen.
Köszönjük!