Milyen érzés az, amikor az ember azt veszi észre, hogy valaki helyette papírra vetette az életét?
Vicces. Nagyon vicces. De még inkább meglepő, hogy rajtunk kívül van olyan emberpár a földön, akiknek a gyerekei zöldborsót dugdosnak az orrukba, őszinte örömmel megrökönyödéssel fogadják az újabb testvér érkezését, vagy fél perc alatt kenik össze a vadonatúj, de legalább kölcsönbe kapott ruhákat messziről bűzlő kutyagumival. Na, igen… ilyen is csak velünk történhet meg…, illetve még a hat Jeannal… Franciaországban… 1968-ban.
De kezdjük az elején!
Amióta írok, blogba öntöm nem hétköznapi mindennapjainkat, már tudok röhögni az életünkön… előtte inkább csak sírni tudtam. Na, jó, ez így talán egy kicsit túlzás, inkább csak bőgtem, aggodalmaskodtam, idegeskedtem, zúgolódtam, bosszankodtam, de most már a legdurvább dolgokban is meglátom a viccet, humort, derűt. Mert öt gyerek mellett másképp nem is lehetne. Pláne, ha még többen lennének, vagy például, ha csak fiaim lennének, vagy épp fordítva, csak lányaim. Mindezek tetejébe, ha még ugyanúgy is hívnák őket…, na az lenne a nagycsaládos lét csimborasszója. (Bár, ha jobban belegondolok, amikor az agyamat elönti a vörös köd, akkor tőlem lehet lány vagy fiú, anyakönyvezhettük akárminek, akkor mindegyik csak Lajos…, dühömben mindig ez a név ugrik be, szóval akkor tudják, hogy lesz nemulass!)
Nincs ez másképp a hat Jeannal sem, akik a hatvanas évek végén Cherbourg-ban élik hétköznapjaikat egy ház tizenegyedik emeletén édesapjukkal és édesanyjukkal, akik hozzánk hasonlóan próbálnak megküzdeni a lehetetlennel, öt fél tucat életrevaló, huncut, igazi egyéniségként tündöklő gyerekükkel.
Amikor belelapoztam – aztán gyorsan egy ültő helyemben végigolvastam – a hazájában sikeres francia író és tanár, Jean-Philipp Arrou-Vignod A cukrozott omlett című könyvét, pont úgy éreztem magam, mintha egy csodatávcsőn keresztül éveken át minket lesett volna téren és időn át. Soha nem hittem, hogy ennyi hasonlóság létezhet két család életében, pedig de! Sőt, még annál is több.
A könyv a nagycsaládos való élet, nem a habos-babos, csillámpónis szülőség, hanem annak legigazibb arca (atyai nemulassal, szúrós nézésekkel, veszekedésekkel testvérek és szülők között, és persze végtelen sok kacagással, vidámsággal, ahogy az egy ekkora családban dukál), mint azt az író is megfogalmazta a könyv budapesti bemutatóján: náluk soha nem voltak magányos percek, bár mindig is szeretett volna egy saját zugot – ahogy az öt másik testvére is -, de ők mindig valahogy olyan sűrűn élték az életüket a szó tágabb és szűkebb értelmében egyaránt.
Az egymáshoz lazán kapcsolódó, jó adag humorral, valós életeseményeken alapuló novellaszerű történetekből kiderül, hogy nagycsaládosnak lenni szuperjó, csak a megfelelő pozíciót kell elfoglalni, ahonnan az efajta élet napos oldala tárul elénk. És így leírva-olvasva még el is hiszem, hogy van neki ilyen oldala…, sőt e könyv alapján szinte csak az van. Még jó, hogy van öt gyerekünk…!
Jean-Philippe Arrou-Vignod: A cukrozott omlett