Szülőség. Rövid, egyszerű szó. Ami a valóságban azonban egy igazán bonyolult folyamatot takar. Sőt. Aki benne van, pontosan tudja, érzi látja. De vajon tudjuk-e ott mélyen belül, hogy valójában miről is szól ez az egész? Hogy valójában a szülőség a mi felnőtté válásunk igazi útja, tanítás az elengedésről.
Image by Comfreak from Pixabay
Merthogy ide fut ki ez az egész. Hogy megértsük: a gyerekeinket nem örökbe kaptunk, hanem csak kölcsönbe, egy átmeneti időre és a mi legfőbb feladatunk az elengedés. Erről szól. Erről szól a szülőség. Arról, hogy miközben felneveljük a gyerekeinket, mi magunk is megértsük a legnagyobb tanítást, az elengedés leckéjét.
2020 alapjaiban változtatott meg. Engem és mindent, amit a világról addig gondoltam. Átstruktúrálta az életről vallott hitemet, az élethez való hozzáállásomat, máshova kerültek a fókuszok, hihetetlen sok dologra rácsodálkoztam, amelyekről korábban nem is tudtam, hogy léteznek, vagy hogy ilyen formában léteznek. Szembejött a valóság a maga valóságában. Sok mindennel leszámoltam, újraértékeltem dolgokat, új oldaláról ismertem meg helyzeteket és embereket. Voltak dolok, amelyek végre a helyükre kerültek és voltak, amelyek örökre távoztak az életemből.
A legfőbb felismerésem az emberi szabadsággal kapcsolatosan volt. A függőségről, a függésről való gondolataim gellert kaptak, letértek korábbi pályáikról és egészen más megvilágításba kerültek. A saját helyzetem és függőségeim, valamint és a gyerekeim helyzete és függőségei kapcsán. Hogy ki kitől és miért?! És hogy meddig tart ez a függőség és kell-e tartania?
Mert azt természetesen senki nem vitatja, hogy a gyerekek függnek a szüleiktől. Főleg, amíg kicsik. De vajon, mikor kell elvágni azokat a bizonyos köteleket? El kell-e vágni? Mennyire kell elvágni? Lehet-e a szabadság túl sok? Vagy a függésben tartás lehet-e túl sok? És egyébként is, mi szülőként a legfőbb feladatunk? Tényleg az elengedés a végső cél?
Igen. Az.
Csak ne lenne olyan borzasztóan nehéz.
És vajon van-e összefüggés a szülői léten túlmutató önfejlesztés, az önfejlődés fontossága, önmagunk megtartása és az elengedésre való képesség között?!
Hogy van-e? Ez egy komoly kérdés?
Na szóval. Év elején felmerült a kamaszokban a kérdés, hogy mit fognak csinálni a nyáron. Nagyon hamar a nyári munkára, diákmunkára terelődött a szó. Hogy ők bizony dolgozni szeretnének. Én meg örültem, mint majon a farkának. Hogy micsoda nagyszerű gyerekeim vannak!
Feltúrtuk a netet. Nyári munkáért. Januárba. Aztán febuárban. Aztán márciusban. És vagy már minden foglalt volt. Vagy nem volt. Mert a járványhelyzet felborította ezt a területet is. Mindenki munkát keres. És abszolút érthető, hogy a családfenntartókat veszik előre a sorba. Hogy nekik legyen munkájuk. Megváltoztak a prioritások. Itt is.
De az én kamaszaim akkor is munkát akartak. Ekkor jött először szóba az önkéntesség. Jó-jó, de ha már pénz nincs belőle, akkor legalább ne itthoni célpontot keresgéljünk, hanem nézzünk az országhatáron túlra. Ekkor már éreztem, hogy az a majom, amelyik az előbb még örült a farkának, hamarosan vízbe ugrik. Mély vízbe. Nagyon mélybe.
Hirtelen felgyorsultak az események. Lett hely. Az országhatáron túl. Messze az országhatáron túl. Fent északon. Finnországban. Ami amúgy egy csodás ország. Én magam is jártam ott és beleszerettem. Tényleg. Zöld, kék, tiszta, természetközeli. Minden értelemben. Szóval, Finnországot választották a gyerekeim. És kitartottak mellette. Hogy menni szeretnének. Felfedezni, világot látni. Ami amúgy tök természetes. Én is csináltam. Csakhogy akkor a másik oldalon álltam. Most meg én vagyok a szülő. Akinek engednie kell. El a gyerekeit.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy tényleg arról szól a szülőségem, minden tettem és mozdulatom, gondolatom, hogy ide eljussunk. Hogy menni akarjanak. Hogy felfedezni akarjanak. Hogy világot látni akarjanak.
Hogy felnőjenek.
Nem az én világomban. A sajátjukban.
* * *
Amikor az ember benne van a gyereknevelés mindennapjaiban, nagyon könnyű erről megfeledkezni. Nagyon könnyű együtt lélegezni a gyerekeinkkel. Tudom, hiszen én is ebben élek. Nagyon könnyű egybemosni a határokat. Hogy én ők. Hogy ők én. Nagyon könnyű abban élni, hogy amit én elképzelek neki, az a jó. Mert amúgy így tényleg sokkal könnyebb vezetni a hétköznapokat. Én kitalálom, ők meg jönnek. Csakhogy valójában pont nem erről kéne szólnia ennek az egésznek. Vagy csak nagyon korlátozott ideig. Vagy nagyon tudatában kell lennünk, hogy hol vannak a határok és mik is azok a határok. Amelyek közöttünk húzódnak. Az én-ek között. Az enyém és a gyerek énje között.
Hogy mindig is csak kölcsönről van szó. És soha nem birtoklásról.
Hogy valójában erről szól a szülőség.
Vagy nem is erről?
Visszaolvasva most ezt az írást, arra jöttem rá, hogy nem is az a fontos, hogy tudjuk-e, miről szól valójában a szülőség, hanem, hogy a tudáson túl fel vagyunk-e készülve a valóságra, felkészítettük-e rá magunkat? Tudatosan felkészítettük-e rá magunkat? Hogy tudjuk-e valójában, hogy azok a dolgok, amelyeket teszünk mit szolgálnak, mire vonatkoznak?! Értjük-e a saját felnőtté válásunkat, miközben felnőtté válnak a saját gyerekeink?
Mert a gyerekeink nevelésével együtt magunkat is neveljük. Mi magunk. Ha hagyjuk. És ha fel vagyunk rá készülve.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!