A logisztika a szülői lét egyik állandó kihívása. Egyrészről, hogy időben odaérjünk a gyerekkel ahova, ha visszük, másrészről hova tegyük, ha nem visszük?! Maradjon otthon! Maradjon otthon? Egyedül?
Photo by olia danilevich from Pexels
A kényes kérdések egyik legkényesebbike. Hova tegyük a gyereket, ha nem vihetjük magunkkal? Meddig kell felügyelet mellé, mikortól hagyhatjuk otthon biztonságosan?
(Egy gyors kitérő, mielőtt belevetnénk magunkat a témába: a normális alaphelyzetről szól ez a poszt, szó sincs benne gyerekveszélyeztetésről. Egyetlen esetben sem voltak veszélyben a gyerekeink, mindig alaposan körüljártuk a helyzetet, ha szóba került, hogy egyedül maradjanak itthon.)
Tényleg kényes kérdés ez. Épp ezért zavar annyira itt is a(z) – mindenhol, de leginkább a szülőséggel kapcsolatos kérdések kapcsán felbukkanó – uniformizált válasz, ami mindent figyelembe vesz (i.e.: semmit, de jól hangzik), és még bűntudatot is kelt, ha mi másképp gondoljuk, másképp csináljuk. Mert itt is, mint oly sok más esetben, annyira egyértelmű, hogy ahány ház, annyi szokás, ahány szülő, annyi megoldás és akkor még a gyerek(ek)ről nem is beszéltem. Hogy ők mit bírnak, mire képesek vagy éppenséggel mire nem.
Merthogy ebben a kérdéskörben (kivételesen – sic!) az igazság a gyerekek kezében van. És nem, nem egy konkrét életkorhoz van kötve a válasz. Ami egyébként nem tudom, hogyan került felszínre, ki volt az első, aki felhozta és honnan. Nevezetesen, hogy a gyerek 12. születénapja előtt egy nappal még nem lehet őket otthon hagyni egyedül, de a nagy nap után egy nappal már tutira. Mert ez a vízválasztó! (Tudom, hogy más országokban törvényileg vannak szabályozva a keretek, de Magyarországon nincs ilyen írott szabályozás.)
Tényleg?
Egy frászt!
Ez egy folyamat. És mindenki máskor érik meg rá. És nemcsak a gyerek, hanem a szülő is. Mert bizony erre a dologra nekünk, szülőknek is meg kell érnünk. Kinek előbb, kinek utóbb sikerül. Ha szerencsések vagyunk, akkor ez az érés egybeesik a gyerekünk érésének a folyamatával. Ha nem, akkor van min dolgozni. Nyilvánvalóan a gyereken is. De elsősorban magunkon és magunkkal, hogy utána a gyerek is tudjon változni.
Na, de lássuk a medvét! A mienket. Vagyis a mieinket. Mert hogy volt több is. És mind más. Mert ugye még mindig öt gyerekünk van és még mindig mind mások. És nem is lesznek soha egyformák.
Most is, mint eddig általában, induljunk egy kicsit távolabbról. Emlékszem, hogy a környezetünkben már az is nagy vihart kavart, amikor kiderült, hogy Nagyfiú második osztálytól egyedül járt iskolába. Hát még az, amikor kiderült, hogy ugyanezen idő tájt bizony megesett, hogy egyedül maradt otthon, amikor én elugrottam az óvodába a testvéreiért.
Hogy történhetett ez meg? Hogy hagyhattam otthon egyedül? Úgy, hogy minden más megoldás rosszabb lett volna ennél:
- az óvoda hat percre volt tőlünk gyalog: a gyerekek összeszedésével, öltöztetésével együtt kb. fél órát voltam távol – igen, tudom, szerencsés vagyok, de hát néha nekem is járnak ilyen jó lapok,
- minél több gyerekre kellett volna figyelnem ugyanabban az időben az óvodában, annál nagyobb lett volna az esélye, hogy valamelyik kiesik a látókörömből és tényleg elkószál, elkóborol és a végén történik vele valami nem jó (mert ugye az ovi kapuja elvileg mindig zárva volt, kivéve, amikor a gyerek már ki tudta nyitni, amúgy meg a sikeres kerítésmászás versenysportnak számít szerintem az óvodás korosztályban, és hát a kerítésként funkcionáló dróthálón tátongó lyuk elé pakolt deszkákat is kb. fél perc volt szétkapni stb.),
- Nagyfiú a koránál érettebb gyerek volt, nála pontosan lehetett tudni, hogy képes ezt a fél órát úgy eltölteni a lakásban, hogy a kezébe vesz egy könyvet és nem áll fel mellőle (akkor sem, ha piros hó hullik, vagy ha békák potyognak az égből – igen, ő tényleg ilyen gyerek volt, és ez ma sem változott, ha ő bemegy a szobájába, akkor a jóisten sem robbantja ki onnan… na jó, a gombás tészta illata talán) – oké, ez volt a második jó lapom, a természete, a többiek esetében azért már nem volt ennyire egyértelmű a jó lapjárás…
Szóval el voltam kényeztetve. Nagyfiú elüldögélt egy helyben, eszébe nem jutott hozzányúlni semmihez, amihez nem kellett volna, neki az otthonunk volt maga a megtestesült biztonság. Mert ugye ebben a témában a biztonság a sarokpont. Akkor lehet a gyereket otthon hagyni egyedül, ha biztonságban érzi magát. Na, ez Nagyfiúnál nem volt gond. Mert neki mi, a szülei jelentettük a bizonytalansági faktort. Soha nem tudhatta, hogy mikor kérünk tőle valamit, amit meg kéne csinálnia. Őt ez zökkentette ki a nyugalmából. És zökkenti ki a mai napig. Az, hogy egyedül kellett maradnia, egyedül maradhatott, maga volt a mennyország. Végre biztonságban volt, senki nem piszkálta. Cserébe ő sem piszkált semmit.
A többiekkel már egészen másképp alakult a helyzet.
Egyrészt mert ők már nem maradtak otthon egyedül. Hiszen volt egy bátyjuk. Akit ugye nem lehetett kirobbantani a lakásból, ha volt rá lehetősége, hogy program helyett inkább otthon maradjon. Ez egyébként nem minden esetben volt könnyebbség. Mert tömegben jobban tudnak ártani. Erről számtalan tapasztalatunk volt már korábbról.
Másrészt meg azért nem, mert Nagylány inkább ment a nagyszüleihez vagy a barátainkhoz, mintsem hogy egyedül maradjon. Pláne a bátyjával! Minő feltételezés! Jó, tizenöt évesen azért már másképp áll a dologhoz. De korábban nem vállalta be az egyedüllétet. Középső egész egyszerűen félős volt, Négyes meg kíváncsi. Mondjuk szerintem az összes közül ez a legveszélyesebb tulajdonság ebben a szituációban. Őt még most sem, tizenegy évesen sem merjük teljesen egyedül hagyni a lakásban. Mellé mindig kell valaki, aki megfékezi, ha barackmagból kívánna épp hasadó atommagot csinálni, mert végre van hely és a szülei sem szólnak rá.
És Legkisebb? Nyolc éves lesz. Maradt már itthon… a testvéreivel. Neki már kicsi az esélye a teljesen magányra. Pedig ő vágyna rá. De így jár az ember, ha nagycsaládba születik utolsó gyerekként. Nem lehet mindenkinek megfelelni.
Tanulságom? Abban, hogy mikortól lehet egy gyereket egyedül otthon hagyni, nem elsősorban az életkor a meghatározó. És nem is csak attól függ, hogy megtanítottunk-e neki mindent, amit egy ilyen szituációban szükséges (tűzhelyhez, vízcsaphoz nem nyúlunk, csak olyan gyümölcsöt eszünk, aminek a megpucolásához nem kell kés, nem ilyenkor állunk neki papírt vágni, nem nyitunk ajtót senkinek a csengetésére stb.). Sokkal inkább az érettség a döntő. A gyerek és a szülő érettsége. Hogy el tudjuk-e kapni a pillanatot. A pillantot, amikor még sem nem túl korai, se nem túl késő. Egyik félnek sem.
A túl koránt talán nem kell magyaráznom, hiszen nyilvánvaló, hogy egy négy éves gyerek nem lehet még érett az otthoni egyedüllétre. De mi a helyzet a túl késővel? Tényleg van ilyen? Van bizony. Túl későn elengedni a gyerek kezét pont ugyanazt a bizonytalanságot adja, mint ami a négy éves gyerekben van. A gyerekben ilyenkor mi magunk ültetjük el a kétséget, a bizonytalanságot. A saját magunkban gyökerező bizonytalanságot. A helikopterszülőségünket. Az elengedésre való képtelenségünket. Az el nem ismerését annak, hogy a gyerekünk nő és egyre kevésbé van ránk szüksége.
Nehéz ez. Tudom. Szülőként elkapni a pillanatot, a jó pillanatot a legnehezebb dolog. De hát mi végre vagyunk, ha nem erre?! Hogy figyeljünk, tanuljunk és fejlődjünk. Együtt a gyerekkel és külön-külön is.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!