Mi az, ami összeköt bennünket, édesanyákat, édesapákat? Mi más, mint a szülőségünk?! Hogy szülők vagyunk. És mi az, ami szétválaszt bennünket, szülőket? Pont ugyanaz. A szülőségünk.
Photo by Anna Shvets from Pexels
Nem szeretek a járványhelyzetre hivatkozni sehol, semmilyen körülmények között. Hogy mit és milyen mértékben változtatott meg. Nem szeretek ezze takarózni. Mert ezek a változások rajtunk is múlnak. A befogadói oldalon. Hogy hogyan tudunk alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Hogy tudunk-e alkalmazkodni?!
Az első időszakban nyilvánvalóan (inkább) jogos volt ez a fajta hivatkozás, de több mint egy év bezártság, elzártság után nem igazán lehet ez már releváns.
Olyan ez, mint az elmúlt negyven évre hivatkozni. Meghaladott.
De azért van itt valami, amit szeretnék igenis elmondani. És nem hivatkozásként, nem magyarázkodásként, hanem tényként.
A járványhelyzet kifordította a világot a sarkaiból. És minket is, embereket. Olyan dolgok derültek ki rólunk önmagunk és mások számára, amelyek eddig rejtve voltak. Nyilván nem mindenkinél. De azért sokaknál. Többeknél, mint keveseknél. Ugyanis alapvetően sok tulajdonságunk csak búvópatakként van jelen az életünkben, javarészt nem is kerülnek felszínre, vagy legalábbis nem nagytotálba, mert nem kerülünk olyan szituációba, amely életre keltené őket…, de egy ilyen válságos helyzetben bizony aktivizálódhatnak. Jó és rossz tulajdonságok egyaránt. Félelem, bátorság, bizonytalanság, kétségbeesés, erő, hatalom, befolyásolás, befolyásolhatóság… És ha így alakul, és bizony így alakul, akkor az átrajzolhatja a “térképet”. Kapcsolatokat, barátságokat, ilyen-olyan rendű viszonyokat.
És végre megmutathatja, hogy mennyire mások vagyunk még ugyanabban a szerepünkben is.
Nagyon régóta töröm a fejemet, hogyan lehetne megmutatni a külvilágnak, hogy attól mert te, meg te és ő meg én szülők vagyunk, az pont annyira köt össze bennünket, mint amennyire szétválaszt. Eddig nem sok sikerrel küzdöttem meg ezzel a feladattal. Mondjuk azért sem, mert ki lennék én, ki vagyok én, hogy egy ilyen horderejű kérdésben hallatni tudjam a szavam. De akkor is próbálkoztam, mert szerintem ez lenne végre az igazi áttörés, hogy a szülőség a megfelelő helyre kerüljön. És mi, szülők megfelelő viszonyba kerülhessünk egymással. A közöttünk lévő kapcsolat úgy és annyit jelentsem, amennyit kell. Úgy tudjunk beszélni egymással, ahogy kell.
És akkor berobbant a járvány. És felültünk ugyanarra a hullámvasútra. Vagy más képpel élve, kilöktek bennünket ugyanarra a háborgó tengerre. És kiderült szépen lassan, hogy nem, egyáltalán nem ugyanabban a szerelvényben ülünk és nem, egyáltalán nem ugyanabban a csónakban evezünk. Csak a hullámok voltak ugyanazok, amelyek felkaptak, magasba emeltek, majd pár pillanattal később a mélybe taszítottak. De az eszközeink, amelyekkel küzdeni próbáltunk, na azok, azok teljesen mások voltak.
És ez végre most felszínre került. Na nem nagytársadalmi szinten, mert ilyen vérmes reményeim nincsenek, de legalább önmagunk számára világossá váltak. És ez elindíthat egy fontos változást.
Mire gondolok?
Arra, kérem szépen, hogy egy nagyon-nagyon apró közösségben, nevezetesen a családban is mindenki más megküzdési stratégiával válaszolt a kialakult helyzetre. És ezt most nem lehetett nem észrevenni. Mert ott voltunk, szemtől-szembe egymással. Nem rohantunk, nem siettünk, nem mentünk “vakon” a dolgaink, a család dolgai után, hanem maradtunk. Maradtunk és láttuk. Mert együtt voltunk. Össze voltunk zárva. Láthattunk dolgokat. És láttunk. Hogy tanultunk-e belőlük, az egy másik kérdés. De efölött most hunyjunk szemet nagyvonalúan.
És ezt el kellett fogadni. Fogadnunk. És kezelni kellett. És nem úgy, hogy leszúrtuk a párunkat, férjünk, gyerekünket, hogy ne már, hogy nem tudja megcsinálni, amikor látja, hogy nekünk is megy. Meg csak csinálja úgy, ahogy mi, mert az a jó. Nem, nem mondtunk ilyet. Mert láttuk a küzdelmeiket.
Mit csináltunk helyette? Ha kérte, segítettünk. Támogattuk. Ha nem kérte, mert úgy jobb volt neki, akkor háttérbe vonultunk és nem erőszakoskodtunk. Vártunk, csendben voltunk. És ha kellett, akkor jöttünk. Akkor. Csak akkor. Nem máskor. Nem pattogtunk, nem okoskodtunk.
Igyekeztünk empatikusak lenni.
Nahát!
Nahát.
Nincsenek vérmes illúzióim. Hogy ez menni fog egyik napról a másikra egy kicsit nagyobb közösségben. Nem, nem hiszem. De azért valami lehet, hogy elindult. Mert ebben a helyzetben sokkal látványosabban a szemünk elé tárul, hogy mennyire más élethelyzetben vagyunk. Még egy családon belül is. De nem csak ott. Hanem a szomszédságban is. És nagyobb körben is. Akkor is, ha majdnem azonos, vagy nagyon hasonló életszínvonalon élünk, hasonló dolgok érdekelnek, hajtanak előre a világban, hasonló az érdeklődési körünk stb. Itt is, ott is.
Neked megy. Nekem nem megy. Vagy éppen fordítva. Vagy neked ez megy, nekem meg az. Nahát! De hát miért?
Hogy-hogy miért? Azért, mert bár ugyanazon a tengeren hajózunk, de közel sem azonos eszközökkel vesszük fel a harcot a hullámokkal. Genetika, családi örökség, hagyomány, megszokás, megrögzöttség, elvek? Ki tudja? Kit érdekel? A lényeg, hogy különbözünk akkor is, ha hasonlítunk.
A szülőségünkben is. Meg a munkánkban, a hobbinkban, az elfogadásainkban, a világról vallott nézeteinkben. Ezek a másságaink szétválasztanak bennünket. De valahol össze is kötnek. A munkánk, a hobbink, az érdeklődési körünk, az elfogadásaink, a tagadásaink, a világról vallott nézeteink révén. Ha képesek vagyunk az empátiára.
Ha. Képesek. Vagyunk.
Legyünk! Itt is, ott is. Mindenhol. Menni fog? Menni fog. Mennie kell. Ez a túlélésünk záloga.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!