Ó, te jó ég! Milyen nagyok már ezek a gyerekek! Bizony-bizony, durván öregszenek. Szerencsére csak ők – mondogatjuk viccelődve egymásnak rég nem látott ismerősökkel. És tényleg. Aki tegnap három éves volt, ma tizennyolc. Gyerekből felnőtt. Kisfiúból fiatal férfi lett. Az idő pedig eltűnt. Mintha soha nem lett volna.
Photo by Edrece Stansberry on Unsplash
– Te, figyi, most keményebb, mint az előbb volt! Lehet, hogy indulni kéne?
– Honnan tudjam?
– És én? Én honnan tudjam?
– Mégiscsak benned van. De szerintem ez még nem az. Várjunk még!
– Mire?
– Nem tudom.
– …
– De ha korán megyünk, hazaküldenek.
– Ha meg későn, akkor itthon szülök. Vagy a kocsiban.
– Meggyőztél. Menjünk.
– Ne várjunk még egy kicsit inkább?
– Szórakozol?
– Szerinted?
* * *
– Szép.
– Nagyon.
– A mienk.
– Igen.
* * *
– Nézd, mosolyog!
Az első mosoly. Az első hasrafordulás. Aztán vissza. A hátára. Az első kinyomott kartámasz. És az első visszahanyatlás. Az első felülés. Az első eldőlés. Az első kacagás. Az a gurgulázó, szívből jövő, mindent elárasztó kacagás. Igen, jól emlékszem.
Ahogy arra is, milyen elszánt erővel, egyre vörösebb fejjel kapaszkodott a járóka rácsába, hogy végre fel tudjon állni. És felállt. Először. Aztán elindult. És kúszott és mászott. Igen, mindezt egyszerre. Meg hátrafelé. Már akkor sem érdekelték a szabályok, a betagozódás, a nagykönyvben leírtak. Miért is érdekelték volna? Ő nem olvasta. Azokat én olvastam. Hogy legyen min aggódnom. Őt bezzeg soha nem érdekelte, hogy aggódom. Most sem érdekli. Mindig csak mosolyog rajtam, hogy jaj, édesanya, ugyan már, nem lesz semmi bajom! Mint akkor, először. Most is úgy mosolyog. Pont úgy.
Az első egy éves kori fotó. A kedvenc csíkos Róbert Gidás sapkájában. Zöld kardigán, széles szárú farmer és az első szandálja. 23-as. Mert már akkor is biztos lábakon akart állni. Nem akarta hagyni, hogy bármi megingathassa. Ez sem változott. Állhatatos. Azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Az első hosszabb séta a Gellért hegyen, minden bokornál, minden virágnál, minden katicánál megállós. Mindig mindenre kíváncsi volt. De a katicák voltak a kedvencei. Talán nem véletlenül lett az első ovis jele is a katica.
Az első szó. Anya. Szép is lett volna! De nem. Busz. Talán, ha máshol lakunk és nem az ablakunk alatt húz el napjában húszszor a 178-as busz, akkor talán más lett volna. De nem. Busz. Aztán jött a többi. Anya majd csak hónapokkal később. Mert mi már akkor is fél szavakból is megértettük egymást. Mondjuk másképp nem is nagyon tudtam volna. De bezzeg az akkumlátor az ment. Mert az érdekelte. De egy anya? Kit érdekel egy anya? Ő van. Mindig. Ott. Neki. És ezt tudta. De az akkumlátort bármikor elvihette a szomszéd bácsi.
Az első nem. A lépcsőfordulóban. A rácsodálkozás az önálló akaratra. Az önálló létre. Hogy anya és ő nem egy. És onnantól nem volt megállás. Lépésről lépésre bátrabb lett. Eleinte még sokszor visszafordult. Kereste a tekintemet. Én pedig engedtem. És közben aggódtam. Már megint. Jaj, anya! Ne aggódj már, nem lesz semmi bajom! És futott és szaladt! Volt, hogy már vissza se nézett. Mert tudta, hogy ott vagyok. Mindig. Neki.
Óvodába is így ment. Hátra se nézett. Nem sírt. Ment eltökélten. Nem panaszkodott, hogy rossz, ha valami bántotta, próbálta megoldani. Mindig ilyen volt. Most is ilyen. Csak egyetlen egyszer mondta, hogy baj van. Én pedig tudtam, hogy tényleg baj van. Amúgy soha nem keveredett balhéba. Egyszer kapott intőt. Volt vagy tizenöt. Hógolyót dobált az udvarról a gimnáziumi osztályterembe. Összehúztam a szemöldökömet. Hogy ne lássa, mennyire röhögök. De látta. Hát nem haragszol? – kérdezte. Miért? Mert hógolyóztál? Nem. Ha tényleg hülyeséget csinálnék, akkor sem haragudnál? De. Akkor haragudnék. De melletted állnék. Te mindig itt vagy nekem? Igen. Ez a dolgom.
Az első veszekedés. Bárcsak soha ne szültél volna meg! Bárcsak ne te lennél az anyám! Bárcsak elköltözhetnék már és végre azt csinálhatnék, amit csak akarok! Bárcsak… Miért veszekszünk? Nem tudom. De valami okának csak kell lennie. Biztosan van. Már nem szeretsz? Nem kéne? Nem tudom. Megölelhetlek? Nem. Akkor ez most már mindig így marad?
Jöttek a hormonok. Még több. Eltávolodtunk. Többször nem nézett már hátra, mint igen. Már a tekintetemet sem kereste. Fájt? Fájt. Hagytam. Ment. Messzire. Már a hangomat sem hallotta. Mintha elköltözött volna. Erre vágyott. Messze lenni, messzire menni. Felnőni. Elszakadni. Magára találni. Magát megtalálni. És aztán hazajönni. Reményem szerint.
És egyszer csak itt volt.
A szöszke három éves kisfiú. Kopogott. Kinyitottam az ajtót és kerestem, hogy hol van. Nem láttam. Mert egy gyereket kerestem. De nem volt sehol. Helyette egy felnőttet találtam. De a szemében… a szemében ott volt az a szöszke három éves kisfiú. Aki régen annyiszor hátrafordult. És most újra és ha már hátrafordult, megkeresett a tekintetével. És azt üzente: Megérkeztem. Nem lesz semmi baj. Mindent jól csináltál, édesanya. Én vagyok. Itt vagyok. A fiad. A felnőtt fiad.
Te vagy. Itt vagy. A fiam. A felnőtt fiam. És nem lesz semmi baj.
Tudom. De ha kellek, vagyok. Mindig. Itt. Neked.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!