Mégis kinek nagyobb… az anyasága?

Sokan sokfélék vagyunk. Elkerülhetetlen, hogy bizonyos dolgokról másképp gondolkozzunk. A véleménykülönbségeket pedig ütköztetjük. Kivéve az anyaság esetén. Mert ott atombombákat dobálunk. Egymásra. Mintha élet-halál kérdése lenne, hogy mégis kinek nagyobb(, szebb, jobb)… az anyasága?!

Photo by Timothy Eberly on Unsplash

Régen volt a mondás, hogy a focihoz mindenki ért. Mostanában (mostanában?) emellé más területek is felzárkóztak. Az anyasággal/szülőséggel az élen. Mert ahhoz mindenki ért. A másikéhoz. Mármint a másiknak az anyaságához, szülőségéhez. Hogy az miért nem jó. Hogy miért kéne másképp csinálnia. Hogy mit kéne másképp csinálnia.

Mert soha nem a dícséret jön ám át, hogy megdícsérjük a másikat, hanem rögtön a hibákat kezdjük felemlegetni, egymást meg földbe dorongolni. Mindig mindenkit leszólunk. Nem felemelünk, hanem leszólunk. Sokan azt mondják, hogy ez valami magyar sajátosság. De én ezt nem hiszem. Ez inkább ilyen általános versengés. Mert mindig, mindenhol versenyezni akarunk. Mert aki lemarad, az kimarad. Ez a világ ezt sulykolja. Lépten-nyomon. Lemaradsz, kimaradsz.

Rohanunk. Versengünk. Semmire nincs idő. A lassulás, a lelassulás, az odafordulás, a ráeszmélés, a felismerés csak szóban hangzanak szépen. Úgy lépünk át rajtuk, mintha nem is lennének. Jó, talán nem mindenki, de nagyon sokan. Túl sokan. Törtetünk. Keresztül, át. Bokron, aljzatnövényen, mindenen. És mindenkin. Űzzük, hajtjuk magunkat. És a gyerekeinket.

Versengünk. Kié szebb, jobb, magasabb, nagyobb, okosabb, erősebb?

Nem mindegy?

Úgyis mindenkinek a magáé! De minek ezt bizonygatni? Minek? És tényleg az egy gyerek mércéje, hogy előbb mondott ki egy szót, mint a másik?! Vagy hogy X másfél évesen szobatiszta volt, Y pedig csak három éves kora után? Hol fog ez számítani a játszótér homokozóján túl? És ott miért számítana?

Én néha úgy érzem, hogy nagyon szeretnék már kimaradni. És egyáltalán nem akarok versenyezni. Pláne nem abban, hogy mégis kinek nagyobb az anyasága?! Hogy ki csinálja jobban, szebben, ügyesebben.

Mert én se szebben, se jobban, se ügyesebben nem akarom másnál csinálni. Én inkább bele szeretnék lassulni. Élvezni szeretném. Nem végigrohanni rajta. De nem nagyon hagyják. Mások.

És mégis. Csináljuk.

De miért csináljuk? Vajon mi hajt, mi űz arra, hogy megmutassuk a másiknak? Belső kényszer? Külső kényszer? A kettő együtt?!

Mielőtt azt gondolod, hogy én valami szent lelkületű ember lennék, aki mentes az ilyesfajta tulajdonságoktól, gyorsan ideírom: frászt vagyok mentes. Vagyis inkább frászt voltam mentes! Mert most már talán elmondhatom, hogy meg tudom állni a versengést. Ehhez azonban idő kellett. Sok-sok idő és tapasztalat.

Leginkább annak a tapasztalata, hogy minden gyerek más. És hogy ha ezt az ember a saját mikrokörnyezetében éli meg, éli át, akkor könnyebben teszi le a versengés terhét. Mert nincs mire. Hiszen ott vannak a saját gyerekei példának. És ott van, hogy az egyik gyerek – az én esetemben Nagyfiú – iszonyatos ütemben fejlődik mind mozgásilag, mind mondjuk beszédileg, ergo úgy érzem, hogy mindenki más, aki nem ebben az ütemben halad, az ügyetlen, rosszul nevelik, az én fiam meg zseni.

(Ez a zseniség a másik vesszőparipa amúgy nekünk, szülőknek. Szeretünk dobálózni  ezzel a szóval. Pedig sokkal több fájdalmat, küzdést és álmatlan éjszakát okoz, mint amennyi “büszkélkednivalót”. A “látványosabb” fejlődési ugrásokra nagyon hamar rá akarjuk és rá tudjuk fogni, és meg is tesszük, hogy akkor már zseni a gyerekünk. Mert arra büszkének lehet lenni. A kiemelkedő képesség/tehetség azonban nem itt és nem így kezdődik és nem is így folytatódik, hanem pont ellenkezőleg: az átlag alatti teljesítéssel, a problémák megjelenésével, amelyeket meg nem tudunk hova tenni. És itt lehet nagyon szépen elveszíteni a fonalat. Jönnek a fejlesztések, a fel-fejlesztések és a középeszerűsítés. Nehéz ügy ez. De ez egy nagyon más irányba vivő téma.)

Aztán jön a következő gyerek és mintha megállt volna az idő. Lassabban csinál mindent. Két évesen még egy szavát sem lehet érteni. Valahol az agyam hátsó szegletébe talán felmerül bennem az az eretnek, de azonnal szélnek is eresztett gondolat, hogy akkor ő most rosszabb, ügyetlenebb, mint Nagyfiú. Vagy inkább ez lenne a normális?

Most akkor ki és mi a normális?

És hogy még nagyobb legyen a zavar, a harmadik gyerek megint tök másképp viselkedik, teljesen másképp fejlődik. Mondjuk ez tizenéves korukban már teljesen mindegy: isten bizony nem látszik rajtuk, hogy az egyik két évesen még csak hümmögött, a másik azért legalább már fél szavakat használt, a harmadik meg körmondatokban beszélt és egyes felnőtteket is megszégyenítő szókincse volt. Most már mind a hárman ugyanazzal a vehemenciával tudnak elküldeni melegebb éghajlatra, ha túl sokat kérdezek vagy épp hegyi beszédre készülök ellenük, mert megint kint hagyták az összes szennyest a fenti fürdőben és persze utána rajtam kérik számon, hogy miért nincs tiszta alsóneműjük.

Ezért meg aztán tényleg tök felesleges versengeni – ha csak nem vagy kifejezetten mazochista típus -, hogy kinek mikor állt fel a gyereke először, mikor volt az első szava és ha a tiednek nem akkor volt, akkor ott hiba van benne vagy inkább benned, mert nem foglalkozol vele eleget.

Persze, értem én, hogy a frissen szerzett élményeinket szeretnénk megosztani másokkal, amelyeket az anyaságunkban tapasztalunk és mivel mindenkinek a saját gyereke az élő példája, na meg a legszebb, a legjobb, a legügyesebb, a legaranyosabb (és ezzel nincs is semmi baj, sőt, ez a minimum, hogy így legyen!), valahogy a közlési forma nem a legjobb. Hogy ebből mindig versengésnek kell születnie.

Hogy nem a tapasztalatmegosztás a fontos, hanem a másik fölé való kerekedés a cél.

A túlpozicionálás. A másikon túl.

De még mindig nem értem, hogy miért. Talán ettől jobb anyák leszünk? Komolyan? Mások megszégyenítésével, az erőfeszítéseik kifigurázásával, degradálásával, az önhittségünkkel akarunk pirosabb pontokhoz jutni? A másik leszólása által akarjuk magunkat jobb helyzetben feltűntetni? Ráadásul valami olyasmi által, amire lehet ugyan ráhatásunk, de még csak nem is biztos, hogy ténylegesen van. Vagy, hogy durvábban mondjam, nem is valami, hanem valaki által, akit ily módon kicsit tárgyiasítunk a saját érdekünkben?! Igen, a gyerekünket. A gyerekeinket. Azért, hogy fényezzük magukat. Belegondoltál? Csodás kép, nem?

Nem attól leszünk-e inkább többek és jobbak, ha megosztjuk a tapasztalatunkat, ha pusztán elmeséljük, narratív módon, hogy nálunk mi vált be, milyen módszerekkel próbálkoztunk, de közben egy pillanatra sem hisszük azt – hirdetni meg pláne nem hirdetjük -, hogy ez az egyetlen üdvözítő út? Hanem elfogadjuk a másságot?

Nem attól leszünk-e inkább többek és jobbak, ha az anyaságban végre meglátjuk a közös pontokat, végre észrevesszük, hogy egy csónakban evezünk, ha nem versengeni akarunk, ha nem lenyomni akarjuk egymást a virtuális szamárlétrán – bár fogalmam sincs, hogy az anyaságban hova a búbánatba lehet ezen a szamárlétrán feljutni? – talán, aki a legtörtetőbben legjobban csinálja, az majd valami szuperanya lesz a többiek felett, és ő írhatja meg az anyaság kiskátéját a jövendő nemzedékeknek vagy ő lesz az új HR-es, aki megmondja, hogy te lehetsz anya te meg nem, mert már a fizimiskádról leír, hogy bukdácsolni fogsz? -, hanem mondjuk arra biztatni egymást, hogy lassuljunk le, élvezzük, amit és amíg lehet, a nehézségeket pedig együtt oldjuk meg?!

Mert már elnézést a kifejezésért, de mindannyian ugyanazon a szartengeren hajózunk, ugyanazt kapjuk az arcunkba az orrvitorlák mögött, csak vannak, akik ezt jobban tudják titkolni, álcázni. De mindettől függetlenül ugyanaz a büdösség vesz körül mindannyiunkat.

Az anyaság nem harctér. Nem csatatér. De még csak nem is versenypálya, ahol mindenáron győzni kell, ahol jajj lesz a legyőzötteknek. A versengés a legrosszabb, ami az anyasággal történhet. Pont azt veszi el belőle, ami a legtöbbet adhatá: a közösséget. Az együttgondolkodást. Az erőt. Amit csak egy anya adhat a gyerekeinek.

Ha hagynák. Ha hagynáNK.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a Facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!