#nemcsakegyanya

Anya vagyok. Édesanya. Öt gyerek édesanyja. A világ szemében ez a legfontosabb mondanivaló rólam. Ha anya lettél, örökre anya maradsz. Természetesen. Sőt! De azért nem baj, ha nemcsakegyanya vagyok, ugye?

nemcsakegyanya vagyok

Photo by Lucian Dachman on Unsplash

A blog életében talán kétszer írtam igazán megosztó cikket. Az egyik arról szólt, hogy miért viszem, vagyis már csak vittem, nyáron is óvodába a gyerekeimet; a másik pedig, hogy nálunk nem a gyerekek az elsők. Ez volt az a két poszt, amiért kaptam hideget-meleget. Ó, persze mindig kapok, mert nem mindenki ért egyet az én véleményemmel. Ezzel nincs is semmi baj. De ez a két írás mégis nagyobbat szólt ilyen téren. Ha mondhatom ezt. Napokig érkeztek a kommentek, jöttek privát üzenetek is, kicsit felkavarodott a víz a blog körül.

Szelet vetettek na, hogy egy klasszikussal éljek.

A mostani poszton hosszú hónapok óta agyalok. Hogy meg kéne írnom. És nem azért, hogy lázítsak. Hogy azt mondjam, anyának lenni nem értékes. Nem elég. Kell mellé valami más is. Mert ez egy kicsit hülyén hangzana a számból. Elvégre öt gyerekem van. Tizennyolc éve vagyok itthon. És nagyon hosszú ideig nem voltam más, mint anya. Nem csináltam mást, mint az anyaságot a nap huszonnégy órájában.

Biztos vagyok benne, hogy most is lesznek olyanok, akik ugranak majd erre az írásra. Akik szerint nem való nekem gyerek, pláne nem sok gyerek. Öt meg egyenesen pazarlás. Mert nem szeretem őket. Nem szeretek anya lenni.

Hadd higgyék! Ez nem az én játszmám. Nem az én köröm.

Nem véletlenül írom meg ezt a bejegyzést. Mert a bőrömön tapasztaltam, amit tapasztaltam.

Ugyanakkor meg talán pont ezért lehet hiteles, ha azt mondom, hogy én már tudom, hogy igenis kell mellé valami más is. Mert megtapasztaltam mindkét oldalt. Bár tény, hogy az egyikből egy kicsit többet.

Rólam sokan hiszik, hogy amolyan ősanya-típus vagyok. Pedig ha van valami, ami távol áll tőlem, akkor az pontosan ez a titulus. Egyáltalán nem vagyok ősanya-típus. Sőt! Soha nem terveztem, hogy ennyi gyerekem lesz. Mindig is úgy képzeltem, hogy dolgozni fogok a gyerekek mellett. Aztán mások máshogy döntöttek. Lehetséges gyerektelenségből először nagycsaládom, majd nagyon nagycsaládom lett. Én is, mi is kellettünk hozzá, de volt ott valami más is, hogy így alakult. Így kellett alakulnia. Így rendezték.

Szóval jöttek a gyerekek sorban, én pedig anya lettem. Mindenhol és mindenki szemében.

Már nem voltam Barbara. Anyuka lettem.

Kedves anyuka! itt, Kedves anyuka! ott. Kicsifiú, majd Nagyfiú édesanyja, annak a barna lánykának a szülője. Mintha minden más szerepem megszűnt volna. És akkor is így volt, ha éppenséggel valahova a gyerekeim nélkül toppantam be. Akkor is anyuka voltam. A nevemen már szinte senki nem szólított. A világban betöltött szerepemet az határozta meg, hogy gyerekeim vannak.

Nem volt bennem semmi más érdekes.

És eljött a pillanat, amikor ezt én is kezdtem átvenni. A bemutatkozásaimba belekeveredtek a  gyerekek: X. Y. édesanyja vagyok… és (ja, amúgy meg) így hívnak. Így kezdtem. Mert ezzel könnyebben beazonosíthatóvá váltam a világ szemében. Mintha mindenem, minden jellemvonásom azzal függött volna össze, hogy anya vagyok. Hogy szülő vagyok. S más szerepben én már nem is tudok létezni.

És valóban nem tudtam.

Felolvadtam. Beolvadtam, mint kaméleon a terepmintás tapétába.

A külvilág meg rá is erősített erre. Szépen belém sulykolta, hogy ha már anya lettem, akkor ne akarjak más lenni. Örüljek! Mert mások bezzeg mit meg nem adnának, hogy anyák lehessenek. Én meg megkaptam, aztán tessék! Mást is akarok, mint anya lenni. Szóval, tessék csak szépen anyának lenni és nem ugrálni.

Arról, hogy mennyire belénk tud ivódni ez a fajta kényszerítés, hadd hozzak egy példát kívülről. A saját életemen túlról. Szövegmentorként egyik alkalommal egy coach oldalán, egészen konkrétan a bemutatkozásán dolgoztam. Célközönösége kis- és középvállalatok vezetői, akik között nem egy férfi is található. Ebben a kontextusban teljesen irreleváns a családi állapota. Teljesen nyilvánvalóan. Irreleváns, hogy van egy-kettő-három vagy esetleg több gyereke. De ő megemlítette. Rögtön az elején. Mintha ez a neve része lenne. Mintha másképp már nem is lehetne definiálni magát, ezt hozzá kell tennie, mert a világ ez alapján ítél. Bár pont az ő esetében és a vállalkozása esetében teljesen lényegtelen információ volt. Mert a munkájával nem anyákat szólított meg, akik esetleg ily módon könnyebben és jobban tudnának vele azonosulni, hozzá kapcsolódni.

És mégis.

Nekem ez egy piros lámpa volt!

Akkor döntöttem el, hogy írok erről a témáról. Mert szerintem rossz az irány.

Mondom én ezt úgy, hogy nagyon sokáig én is így éltem.

Mielőtt félreértenél: nem azzal van gondom, hogy ha egyszer anya lettem, akkor örökre az maradok, hanem hogy mellette nem lehetek más. A világ ezzel a hozzáállásával olyan függőségbe kényszerít bele, ami egy “földrengésnél” nagyon rossz irányba viheti el a dolgokat. Mert bizony még felnőttként sem mondhatjuk azt, hogy velem ez aztán soha nem történik meg! Az én életem be van biztosítva.

Nem.

Lehet, hogy valaki egyszer csak bele akar szólni. Be akarna lépni. Vagy ki. 

És akkor ott maradsz és próbálsz erőt meríteni magadból. De már nem tudod, ki vagy. Mert te “csak egy anya” vagy. Minden más lefoszlott rólad az évek során. Ha szembenézel magaddal, rájössz, hogy nincs semmid. Nincs karriered, nincs munkád, nincs önálló életed. Téged csak a családod határoz meg. A gyerekeid. A társad.

Saját tapasztalat alapján azt kell mondanom, akkor sem jobb a helyzet, ha későn kezdesz ébredni. Mert lehet, hogy a “földrengés” pont az átváltozás közben ér. Amikor már épp kezded újra megtalálni magadat, lesznek a családodon túlmutató céljaid, és ha ilyenkor löknek vissza a kezdővonalhoz, akkor jön a frusztráció és a szabadulni vágyás. Mert már láttad magad a családon túl és tetszett, amit láttál. És tudtad, hogy képes leszel megteremteni az egyensúly(talanságo)t. Mert érzed – és akkor valójában már tudod is -, hogy ha te kerek egész vagy, akkor az jó a környezetednek is. Amúgy meg felnőtt ember vagy, gyerekekkel, pontosan tudod, hogy ez kötelezettséggel jár.

De nem személyiségvesztéssel! Nem azzal, hogy teljesen feloldódunk. Teljesen beolvadunk.

Mert ez senkinek nem lehet a célja. Mert pont azokat veszélyeztetjük vele, akikért állítólag tesszük.

Természetesen az, akinek a személyiségének a kiteljesedését hozza el az anyaság semmivel sem kevesebb annál, aki nem csak egy anya akar lenni. De erről hadd dönthessen mindenki szabadon! És ne a világ mondja meg, hogy ki vagyok én, kinek kell lennem. Ne erőszakoskodjon, ne sulykoljon,  ne ítélkezzen!

És akkor megint egy közhely. Közhely 2020-ról. Nem tehetek róla. Nekem tényleg ez az év volt életem mélypontja. Pedig azért történt velem ez+az az elmúlt negyvennyolc évben. De 2020 megrengetett mindent, amiben addig hittem. Erővel, erőszakosan átrendezte a gondolataimat elvekről, stabilitásról, hitről, az élet törékenységéről, egészségről… életről, halálról.

És én egyszer csak ott álltam pőrén magam előtt. És nem tudtam, ki vagyok. Pedig már elindultam az úton. De rá kellett döbbennem, hogy még mindig nem tudom meghatározni magamat. Hogy még mindig csak a családom relációjában létezek. Mert sokak szerint nem létezhetek másként. Nem szabad. Mert egy anya az anya!

De ez annyira nyilvánvaló! De az már nem  nyilvánvaló, hogy nem lehetek más is. Sőt, akkor lehetek igazán anya, ha lehetek más is.

Felébredhetnénk végre! Az anyaság kiteljesítheti a női mivoltunkat, de bármennyire is profánul hangzik, ez is egy “szerep”. Felelősségteljes, élethosszig tartó szerep. Amit körülvesz megannyi más szerep. Amelyekkel együtt kerekedik ki az élet.

Hogy ha pár évvel, pár hónappal korábban rákérdeztek bármilyen szituációban az élethelyzetemre, akkor az első dolog, ami eszembe jutott volna magamról, hogy anya vagyok. Akkor is, amikor ennek az információnak semmi köze nem lett volna az adott kérdéshez. Egyszerűen nem adott volna hozzá. Mégis ezt mondtam volna. Így határoztam volna meg magam, mert úgy éreztem: így vagyok hasznos.

Ez a fajta beállítottságom lehetett talán oka annak, hogy nem találtam eddig munkát. Vagy ezért tartott hosszú-hosszú évekig, amíg bele mertem vágni egy saját vállalkozásba, aminek a neve meg a terve már úgy öt-hat éve megvolt a fejemben.

2020 megrengetett. Kirántotta alólam a talajt. Azt a talajt, ami alapján meghatároztam magamat. És láttam magam zuhanni. És láttam kihullani az építőkockákat. És nem tudtam megvetni a lábamat egyiken sem. Borultam én is. Pedig ennek nem kellene, nem szabadna így lennie, mert az építkezéshez, akár az újbóli építkezéshez, vagy egy másik úton való induláshoz alapok, sziklaszilárd alapok kellenek. Amely alapok nem a másokhoz való viszonyunkon nyugszanak, hanem önmagunkon.

Akit soha nem veszítettünk el. Legfeljebb kicsit háttérbe szorítottunk.

Szeretem a gyerekeimet. Szeretem a családomat. Szeretek anya lenni. De #nemcsakegyanya vagyok. Vigyázok magamra.

Értük. És magamért.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlvelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

Hozzászólás