Születésnapomra – negyvennyolc éves lettem én

Múlik az idő. Nőnek a gyerekek. Csak mi, szülők nem öregszünk – kacsintunk össze. Vagy mégis? Negyvennyolc éves lettem én.

Photo by Bellava G on Unsplash

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

(József Attila: Születésnapomra)

Ez a dal már a B oldalról forog! Harsogja B. Tóth a Poptarisznyában. B oldal. Az bizony. Serceg a tű, ugrik a bakelit, fáj a derék itt, zsibbad a kar ott, fárad a láb. A betűk néha(?) összefolynak a könyvben, a szereplők a tévében mintha állandóan csókolóznának, olyan közel vannak egymáshoz. Vagy nem? A körvonalaik is mindig olyan homályosak. Ez valami új trend a filmművészetben? Tudja a fene. Láttam én már karón varjút. Eleget.

Nem tudnám megmondani, hogy mi késztet ennek a bejegyzésnek a megírására, hiszen nincs szó kerek évfordulóról. Sőt. Addig még van két év. De mégis kikívánkozik belőlem, mert feljutottam a csúcsra. Most. Igen. Most. Felértem és innen nézek szerteszét. Hátra és előre. És annyi mindent látok, annyi változást, annyi felismerést, szívmelengető válaszokat, elhibázott döntéseket, hátrahagyott válaszutakat, ahol lehetett volna másfele is menni (lehetett volna?). Mindent is látok. Ha hátranézek.

És ha előre?

Eddig jutottam. A bevezető szakasszal. Aztán megtorpantam. Nem jött az ihlet. Nem tudtam, hogyan folytathatnám. Itt állt a szöveg napokon át. Így állt a szöveg napokon át. Semmi nem jutott eszembe. Semmi értelmes. Semmi fontos. Semmi.

Aztán rábukkantam egy idézetre. Amelyet persze nem tudok szó szerint idézni, mert nem jegyeztem fel. Pedig már abban a korban járok, amikor mindent fel kell jegyeznem, ha csak nem akarom elfelejteni. De ezt nem jegyeztem fel, úgyhogy csak nagyjából tudom felidézni. Valahogy úgy szólt, hogy az ember negyvenöt éves korára jut el oda, hogy megismerje és megértse önmagát. Addig van a vadulás, az élet élvezete és onnantól jön az elmélyedés, a megértés. A mit és miért korszak.

Negyvenöt évesen jut el az ember ebbe az állapotába. Amikor elkezdi érdekelni önmaga. És szeretné megérteni önmagát. És meg is tudja érteni önmagát.

És ez az idézet továbblendített. És tudod miért? Mert körülbelül ekkortájt kezdtem én is megérteni magam.

Egy banális véletlennel kezdődött az egész. Nagylány ovis társának édesanyja megkeresett, hogy nem lennék-e a próbaalanya az új vállalkozásának. Mert belevágott a stílus- és színtanácsadásba és szüksége lenne néhány referenciamunkára. Én meg azt gondoltam, miért is ne?! Szívesen segítek, még írok is róla, ha így tudom támogatni az álmait. Nekem nem kerül semmibe és kellemes időtöltés is lehet akár.

Kellemes időtöltés.

Akár.

Annál sokkal több lett.

Fordulópont.

Miközben az ismerősöm a tükör előtt pakolgatta az arcomhoz a kendőket, én szembenéztem magammal. Nem is tehettem volna másképp, hiszen a tükörrel szemben ültem és muszáj volt figyelnem az arcom színének változását a különböző színű kendők határása. De ez nem csak egy ilyen tükörbe bambulós szembenézés volt. Nem. Hanem egy találkozás. Egy rég volt szerelemmel… Dehogy! Egy rég volt önmagammal.

Hogy mennyire nem tudom, ki vagyok. És hogy mennyire tudni akarom, hogy ki vagyok!

Néztem a tükörképemet és rádöbbentem, hogy milyen hosszú idő óta nem törődök már magammal. És hogy itt van egy ember, aki annyira eltávolodott tőlem, olyan idegen, olyan távoli, hogy talán már nem is szeretem. Vagy talán soha nem is szerettem? Mert hogy soha nem ismertem igazán. Soha nem láttam igazán mélyen belé.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Idegen, akit látok. Nem ismerem, akit látok. Nem szeretem, akit látok. Valahogy nem volt rendben, akit láttam. Rendetlenséget tükrözött. Kívül-belül. Az jutott eszembe, hogy ha legalább kívül rendezett lenne… akkor talán egyszer belülről is azzá válhatna.

Kimondtam.

Kimondtam hát a legsúlyosabb mondatot. Hogy bár nagyon sok embert szerettem és szeretek az életemben, de azt az egyet, aki most itt ül velem szemben, őt talán soha nem szerettem igazán.

Kimondtam és abban a pillanatban azt is éreztem, hogy nem akarom ezt többet érezni. Ismerni és érteni akarom magam. Szeretni akarom magam. 

Ugyanakkor arra is kíváncsi lettem, hogy miért van ez így. És arra is, hogy vajon tudnám-e szeretni azt a tükörkép alakot, ha ismerném? Úgy igazán ismerném…

Így kezdődött az utam.

Mielőtt azonban elindultam volna rajta, hátra kellett néznem. Hogy miért alakult ez így?

Miért?

Nem olyan régóta tudom, korábban talán csak a zsigereimben sejtettem, hogy az öt szeretetnyelv közül az enyém az elismerő szavak. És ezt soha, de soha nem kaptam meg. Amiben jó voltam, azt lenézte a külvilág. Amiben meg nem, azért gúnyolt. Az iskolában, az osztályaimban, a nem önként vállalt közösségeimben. Mindenhol ezt kaptam. Illetve nem kaptam. Ezért aztán elhittem, hogy engem nem lehet szeretni. És ez odáig fajult, hogy egyszer még az is eszembe jutott: talán nem is kéne élnem. Talán mindenkinek jobb lenne, ha nem lennék. Mert minek élni? Engem úgysem lehet szeretni.

Aztán túljutottam ezen, és jöttek és lettek pillanatok, amelyek az ellenkezőjéről szóltak. De akkor már nem tudtam hinni. Nem tudtam igazán hinni. Így lettem feleség, így lettem anya. És nem tagadom, egyik szerepemben sem könnyű velem élni. Elég például, ha a horoszkópomra pillantunk anyaként: a jellemzés szerint én vagyok a legkomolyabb legszigorúbb és legkövetkezetesebb szülő, akit csak egy gyerek kaphat. Anyaként is inkább atyáskodó vagyok, mindig két lábbal állok a földön és azt szeretném, ha a körülöttem állók is így tennének. Nálam nincs helye a felesleges időpazarlásnak, a láblógatásnak. Teljesítményorientált vagyok és ezt a gyerekeim esetében is elvárom. Szeretem kihozni minden helyzetből – így magamból és a gyerekeimből is – a maximumot. Rosszul tűröm a rendetlenséget, a rendezetlenséget, a felfordulást és kifejezetten rosszul vagyok attól, ha a dolgok nincsenek a helyükön.

Na, tessék.

És egyik másik szerepemben sem tudtam meghazudtolni ezt az önmagamat.

Ezenkívül nagyban tettem függővé önmagam megítélését másoktól. Túlságosan is. És nem elég, hogy túlságosan, de ráadásul gyakran is. Meg akartam felelni.

Ez van.

Ezt hoztam magammal. Hagyatékként.

De ott a tükör előtt ülve valami történt. Megláttam egy másik önmagam. Aki ott rejtőzik minden alatt. És rájöttem, hogy ki akarom szabadítani. Meg akarom ismerni. És szeretni akarom. És kivételesen nem azért, hogy ebből mások profitáljanak, hanem egyszerűen önmagamért. Hogy aztán később persze másoknak is jó legyen a változás.

És most itt vagyok néhány évvel később. Negyvennyolc évesen. És szeretem magam. Szeretem azt, aki vagyok. És kezdem ismerni magam. Érdeklődve nézem magam. Foglalkozom magammal. Önmagamért. Mert így akarom. Az ezáltal másokban keltett,  okozott változásoknak pedig örülök. De nem ezért teszem. Hanem magamért.

Negyvennyolc éves lettem én. Szeretem magamat. Ha tükörbe nézek, rendezettséget látok. Kívül. Ezzel kezdődött minden. És most már belül is.

Látom magamat. Akit tudok már szeretni. Akit lassan kezdek megismerni. Felismerni.

Tudom, hogy rengeteg minden vár még rám. Tudom, hogy lesznek közte felemelő dolgok és olyanok, amelyek a mélybe rántanak. De ha szeretem magam, akkor mindegyiket a helyén tudom kezelni. Azt hiszem, ez a legnagyobb születésnapi ajándékom. Magamtól magamnak. Mert megérdemlem.

 

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!