A szülőség sok mindennel jár együtt. Örömmel. Küzdéssel. Bűntudattal. Néha pedig szégyennel. Különösen akkor, ha valaki azt mondja: segítségre szorul. Azonnali bélyeg. Szégyenbélyeg. De vajon tényleg szégyen, ha segítségre szorulunk, mint szülők?
People photo created by wayhomestudio – www.freepik.com
Ha régóta vagy a blog olvasója, akkor a kérdésfelvetésemből már biztosan tudod a válaszomat.
Nem. Nem szégyen.
Sőt.
Az én szememben ez inkább az erő jele. Most már. Annak az erőnek, hogy képesek vagyunk felismerni a határainkat. Hogy nem vagyunk istenek. És nem is akarunk azoknak látszani. Még akkor sem, ha néha bizony jólesne. Annak a bizonyítéka, hogy tudjuk: nem vagyunk tökéletesek. És nem is akarjuk el- és megjátszani, hogy azok vagyunk. Mert most mondjuk ez a trendi. A tökéletes család. A tökéletes gyerekek. A tökéletes szülő. Mert ez a világ elvárása. Mi meg megpróbáljuk kiszolgálni. Mert az emberi lélek már csak ilyen. Nem akar lemaradni. Mert azzal úgy érzi, a pálya szélére kerül.
Miközben gondolhatná azt is, hogy ezzel inkább hitelessé válik.
De nem gondolja. Inkább marad az első verziónál.
Pedig az igazság az, hogy ez csak a mi fejünkben van így. Mert mindenki ugyanazzal küzd. Talán csak abban van különbség, hogyan rejtegetjük. Rejtegetjük-e egyáltalán. De most nem erről akarok beszélni.
Hosszú-hosszú évek tapasztalata alapján bátran kijelenthetem, hogy két olyan dolog van, amely biztosan együtt jár a szülői léttel. Persze van egy csomó más is, de ez a kettő biztosan. A bűntudat és a szégyen. És ez utóbbinál nem arra az érzésre gondolok, amikor a gyerekünk csinál valamit, amire nem számítottunk, amiről eszünkbe se jutott, hogy valaha ilyet tenne és elönt emiatt a szégyen. Nem, nem erre gondolok.
Hanem arra az érzésre, amit a saját szülőségünk okán érzünk. Hogy valami nem megy és ezzel nem merünk kiállni a világ elé – na jó, oda nem is kell -, de még csak a közvetlen környezetünk elé sem, mert az nem lehet, hogy szülőként valamit nem tudunk. Mert szülőként mindent tudnunk kell. Mindent is. Olyan nincs, hogy valamiben segítségre szorulnánk. Nincs. Nem lehet. Különben minek vállaltunk gyereket?!
Ez a fajta szégyen a bukás szégyene. Hogy nem vagyunk elég jók abban a feladatban, amit vállaltunk.
Ja. Ezt sugallja folyamatosan felénk a külvilág.
Pedig szó sincs erről. Sőt!
Ami engem illett, arra már nem emlékszem, hogy mikor volt az első olyan pillanat, amikor külső segítségért folyamodtam szülőként, de azt a torokszorító érzést máig nem feledem, amikor valaki megkérdezte, hogy hova járunk minden héten Nagyfiúval, ami miatt nem érünk be időben az épp aktuális közintézménybe. És az utána következő pillanatot, amikor kimondtam, hogy pszichológushoz, mert nem tudom megoldani a gyereknél felmerülő problémát.
Ahogy örökre belém égett az a pillantás is, ahogy a beszélgetőpartnerem rám és a gyerekre nézett. Később pedig a folyosón elkapott suttogások, összenézések. Azok is belém égtek. A retinámba. Az agyamba. (Azt hittem, soha nem tudom kitörölni őket. Nem is tudtam. De átfordítani igen.) És annak a másik szülőnek a lehajtott feje és földre szegezett nézése. Az is belém égett. Azé a szülőé, aki így tudatta velem, nem vagyok egyedül. És közben meg mégis.
Lám, íme a szülő, aki nem tudja kezelni a gyereke nehézségeit! Azt hittem, ott halok meg. Azt hittem, elnyel a föld. Bárcsak elnyelt volna! De nem tette.
Soha nem éreztem magam olyan kicsinek, olyan megalázottnak, olyan szerencsétlennek. Hogy itt vannak mind a jó szülők, akik mindig tudják mit kell tenni, és itt vagyok én, aki ha tud is valamit, azt is rosszul. És még bizonyítékom is van rá, mindenki által látható bizonyíték. A gyerekem. Aki persze semmiről nem tehet, a hibás egyedül én vagyok. (Megjegyzem, hogy tényleg nem tehetett róla. Ahogy én sem. Mert vannak adott dolgok. Amiről senki nem tehet. Teszem azt arról, hogy nem mászik. És öt hónaposan feláll. Szembemenve a tankönyvekben le- és előírtakkal. És aztán ezeknek a dolgoknak folyománya lesz. Amikkel valamit kezdeni kell. És amik lehet, hogy túlmutatnak a szülői képességeinken, kompetenciánkon. És akkor jön a kérdés: mi legyen?)
Innen indultam. És szerintem nem vagyok egyedül, aki innen indul(t).
És mivel öt gyerekem van, nem ez volt az egyetlen eset. Amikor külső segítség kellett. Mert több gyereknek több problémája lehet. Sok gyereknek meg sok. És volt is. Kinek mi. Ami közös volt bennük, hogy én, mint szülő, nem tudtam megoldani őket.
Sokáig éltem szégyenben emiatt. És ezt a külső segítők is látták. És akkor egyszer az egyikük azt mondta: maga a legerősebb nő a világon, akit ismerek. Újra és újra eljön ide, elhozza a gyerekeit, mert a legjobbat akarja nekik. Segíteni szeretne nekik. Szembemegy a világnak a szülőségről, szülőkről alkotott idealizált világképével, és a gyerekei érdekével törődik. Mi ez, ha nem a legnagyobb erő, ami egy szülőben lehet?!
Ezt mondta.
Ezt, amit soha senki korábban nem mondott.
Hogy ez nem szégyen, hanem erő.
Elhittem neki?
Ha-ha-ha. Szerinted?
Hát persze, hogy nem. Hiába érvelt, hiába bizonygatta. Hiába… hiába… hiába. Az átfordítást nem az ő szavai hozták el.
Hanem Nagyfiú egyetlen mondata. Vagyis inkább egyetlen szava. Hosszú-hosszú évekkel később.
Köszönöm.
Ezt mondta. Csak úgy egyszerűen. Váratlanul. Talán kicsit flegmán. Kamasz volt már akkor is.
Először nem is értettem mire gondol. Olyan hirtelen volt, olyan semmihez sem volt köthető. Vissza is kérdeztem.
Tudod. Arra. A mindenre.
Egyetlen szó. Az átfordítás.
Hogy mertem kicsi lenni, hogy ő “nagy” lehessen. Hogy le mertem tenni a szülői istenségemet, mindenhatóságomat. Hogy ő “nagy” lehessen. Hogy mertem szembemenni. Hogy mertem felvállalni. Hogy meg mertem mutatni a tökéletlenségemet. Hogy mertem nem tökéletes lenni.
Ez lenne szégyen?
Nem. Ez erő. Akkor és ott értettem meg, hogy ez erő. Mert ha nem az lenne, akkor a kisgyerekek örök szégyenben léteznének, amikor nem tudnak valamit még megcsinálni és mi, szülők a segítségükre sietünk, hogy aztán később már ők is meg tudják csinálni. Erő. A tanulás ereje. A befogadás ereje és képessége. Ami gyerekkorban természetes. Ahogy annak a tudása is: az élet velejárója, hogy nem tudunk mindent. Nem tudhatunk mindent. De megtanulhatjuk. Tanulhatjuk. Legalább egy kis részét elsajátíthatjuk. Ehhez viszont képesnek kell lennünk segítséget kérni és elfogadni. És megérteni, hogy ez nem szégyen. Egyáltalán nem az.
A szülőség egy örök tanulási folyamat. Ha elutasítjuk a tanulást, akkor magát a szülőséget utasítjuk el. Ha a tanulást szégyennek tartjuk, akkor túl sok mindent kérdőjelezünk meg.
Akkor hogyan is értelmezzük helyesen a segítségkérést szülőként?
Erőként.
Mindenkinek az erejeként, aki mer kicsi lenni. Aki le meri tenni a szülői istenképet, a mindenhatóságot. Aki szembe mer menni. Aki fel meri vállalni a gyengeségét. Magával szemben. És a világgal szemben. Ami egyáltalán nem könnyű egy olyan világban, amely a tökéletességet, a hiba nélküliséget emeli piedesztálra. Aki meg meri mutatni a tökéletlenséget. Aki mer nem tökéletesnek lenni.
És talán így egyszer eljutunk oda, hogy senkinek eszébe se jusson szégyenként tekinteni a segítségkérésre. Akkor se, ha szülőként folyamodunk érte.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!
Kedves Barbara! Nagyon fontos és kemény kérdést jártál körül. Magam is hasonlóan gondolkodom a dologról, és ebben a sok negatív tapasztalat csak megerősített. Miért lenne szégyen, ha segítséget kérek szülőként? Ha fáj a gyerek foga, torka, bármilye, elviszem orvoshoz, mert én nem értek hozzá, mert nem érthetek mindenhez. Tanár vagyok, abban elég jó, de ezeket nem tudom megoldani. Ugyanígy adódhatnak a lelkével, viselkedésével is gondok, amit nem tudok orvosolni, akkor elviszem oda, ahol tudnak segíteni, mert tudnak. Más azért tanult, hogy ezt a segítséget megadja.A szülővé válás nem lát el mindenféle csuda képességekkel, még akkor sem, ha olvasok róla trendi, vagy kevésbé trendi könyveket. Mind a három gyerekemmel megjártunk különböző intézményeket, szakembereket. Ebből mi is sokat tanultunk. Mindenhol segítettek, kedvesen oldották az én szégyenemet, mert szégyelltem magam én is. Hogy miért? Azért mert akkor még azt gondoltam, hogy kudarcot vallottam, pedig annyira akartam, hogy minden sikerüljön. Aztán rájöttem, hogy csak a gyerek a fontos! De ő nagyon! A harmadikkal volt egy különösen nehéz évünk egy gyerekpszichiáternél. Muszáj volt, de megérte, mert kiegyensúlyozott, normálisan működő kamasszá vált annak minden szépségével és rémségével. Kőkemény év volt, a házasságunkat is megviselte, de nem szégyenkeztünk! Az biztos, hogy bátorság kell hozzá, ahhoz leginkább, hogy fel merjük vállalni, ki merjük mondani, hogy segítség kell!
Tanárként sokszor találkozom azzal, hogy a gyerek szenved, a szülő pedig szégyenkezik. Amikor elmesélem, hogy bizony én is jártam itt meg itt a sajátjaimmal, akkor felbátorodnak és mernek segítséget kérni. A bicskei nénihez (mi csak így hívtuk/hívjuk magunk között a gyerekpszichiátert) irányított gyerekek szülei mindig hálálkodnak, hogy segítettem nekik. Két mondat és egy telefonszám. Ennyi volt a segítség, és látom az iskolában a gyógyuló, erősödő gyerekeket, szégyenüktől szabaduló szülőket.