Szülőnek lenni önmagában is elég nagy kihívás. De mi, szülők rendre képesek vagyunk erre még rápakolni egy-két lapáttal. Olyan kérdésekkel például, hogy “Mit rontottunk el?”. És máris a vádlottak padján érezhetjük magunkat. Önnön magunk keze által.
Image by Ryan McGuire from Pixabay
2020 jött, látott és győzött. Le. Legyőzött.
Engem biztosan.
Úgy osztotta a pofonokat, mint korábban senki és semmi más. És ha ez még nem lett volna elég, a gyereknevelésről vallott nézeteim úgy omlottak össze, mint a kártyavár. Jó, nem az összes, de elég nagy százalékukról bizonyosodott be, hogy a felük sem igaz. Biztosnak, tuti biztosnak hitt alapok dőltek be és hagytak maguk után tátongó lyukakat. Fekete lyukakat.
2020 rendesen rázta a pofonfát és csak úgy záporoztak az ütések. Jobbról. Balról. Néhány tasli is becsúszott itt-ott és néha szemből is jött az áldás.
Egy idő után persze megtanultam elhajolni, új stratégiákat dolgoztam ki, felvérteztem magamat az ismeretlen ellen. Már amennyire fel tudja magát vértezni az ember az ismeretlen ellen. Mert ez volt a legrosszabb. Hogy bekúszott egy totál ismeretlen tényező az egyenletbe. Ahhoz ugyanis már hozzászoktam, hogy a gyerekeim nem egyformák, ergo mindig különböző módon kell hozzájuk viszonyulnom, de most ez nem volt elég, hirtelen a körülmények is megváltoztak. Hirtelen és nagymértékben. Ráadásul folyamatosan változtak. Napról napra. Nem volt állandóság. Vagy csak olyan rövid időre, hogy azt nem is nevezhetnénk állandóságnak.
Szóval 2020 jött, látott és győzött. S újfent bebizonyította, hogy a gyereknevelésben csak a változás az állandó. És újra rávilágított olyan dolgokra, amelyekről már korábban is tudtam, hogy nagy igazságok, de igazi mivoltunkban csak most sejlettek fel előttem.
Mindezek az igazságok egy olyan történeten keresztül értek el hozzám, amelyről soha nem gondoltam volna, hogy velem/velünk valaha megtörténhet. A konkrét eset elmesélését még nem tudom felvállalni. Nézd ezt el nekem. Mert nem tudom leírni. Nem tudom megírni. Még nem. Talán majd egyszer. Ha elég távol kerülök tőle. És talán nem is itt a blogon. Mert szétfeszítené annak a kereteit. Meg talán nem is idevaló. Talán majd egy könyvben. Talán.
Addig viszont meg kell elégedned a tanulságokkal, amelyeket az esetből leszűrtem. Remélem, hogy ennyi is elég lesz.
De mi is volt ez a hatalmas igazság?
A kedvenc témám. Az abszolút favorit.
A szülő-gyerek ki kicsoda. Ki vagyok én, ki vagy te? És milyen viszonyban is állunk egymással?
Na és a másik. Hogy a szülőségben nincs volna. Hogy egyszerűen nincs helye a Mit rontottam el? és a Mit kellett volna másképp csinálnom? kérdéseknek. (Nyilván, mint mindig, vannak kivételek, de csak azért, hogy erősítsék a szabályt.) Amelyet viszont igencsak szeretünk emlegetni. Szeretnek velünk felemlegettetni. Mások. A külvilág. Mintha valamit elrontottunk volna. Mintha mi, szülők lennénk mindenért, MINDENÉRT felelősek. Mintha szülő és gyerek egy személy lenne.
Szóval, szeretjük magunkat gyötörni.
Mit rontottam el?
Igen, a szülői önvád legjellemzőbb kérdése. Amivel azonnal bérelt helyet teremtünk magunknak a vádlottak padján. És ami természetesen összefügg a szülő-gyerek ki kicsodával.
2020-ban újra megtanultam, hogy a gyerekeim nem én vagyok. Egyik gyerekem sem én vagyok. Az én vágyaim nem az ő vágyaik. Az ő vágyaik pedig nem az enyémek. És ez ugyanígy igaz az álmokra, az igazságokra, a hibákra, a tévedésekre.
Mert igaz, ami igaz, hogy van idő, amikor szülő és gyerek megbonthatatlannak tűnő szimbiózisban él. Nem a terhesség állapotára gondolok. Hanem a nagyon korai, kezdeti időszakra, amikor a kisgyerekben még nem alakul ki az éntudat. Hogy én különbözöm másoktól. Ez – mondhatjuk úgy – a természetes evolúciós fejlődés része, hogy a gyerek egyszer csak észreveszi, hogy ő nem a másik, hanem egy különálló személyiség. De amíg a gyereknél ez egy természetes folyamat, a leválás része, addig ezt bizony szülőként is meg kell élni. Nekem is fel kell ismernem szükőként, hogy én nem a gyerekem vagyok.
Így aztán nem élhetem az ő vágyait és nem kérhetem számon, hogy miért nem éli az én vágyaimat, álmaimat?! De nem csak az álmait és a vágyait, hanem a hibáit, a tévedéseit, az útkereséseit, az ellenem való lázadásainak választott módjait, a tiltakozásait sem vehetem magamra.
Ezek mind egyedül az ő döntései.
Újra megtanultam, mondhatnám azt is, hogy keményen a fejembe verték, hogy a gyerekeim tetteit, tévedéseit, útjait nem kell, nem lehet, nem szabad mindig magamra venni. Nem lehet mindig magamat hibáztatni, ha valami így vagy éppen úgy alakul. Nem. Egyszerűen nem lehet. Akkor sem, ha egy kicsit – vagy néhanapján inkább nagyon – belehalok ebbe a dologba. Mert a gyerekeim nem én vagyok. Igen, leírtam még egyszer. Mert ezt annyira, de annyira nagyon fontos gondolatnak tartom. Magam számára is. Hogy muszáj újra és újra elismételnem.
Persze ennek a nagyon egyszerűnek hangzó mondatnak az igazságtartalmát nagyon sokáig nem látjuk. Talán mert nem akarjuk látni. Talán ez is benne van. Hogy nem akarjuk látni. Mert mennyivel könnyebb úgy igazgatni az életünket. És a gyerekeinkét is. Hogy nem elfogadjuk a másságot, a másságukat, hanem magunkra szabjuk őket. De egyszer el kell kezdeni megtanulnunk ezzel együtt élni.
Én talán egy kicsit elkéstem. Talán kicsit sokszor kérdeztem, hogy hol rontottam el, hogy mit kellett volna másképp csinálnom. De most kaptam egy leckét. És újra tanulok. Tanulom ezt az új helyzetet. Hogy nem én rontottam el.
Mert van az úgy, hogy semmit nem rontottunk el. Semmit nem kellett volna másképp csinálni. És mégis így lett. Így alakult.
Mert a gyerekeim nem én vagyok.
Igen, leírom százszor és ezerszer. És nem, nem az önigazolás vezeti a kezemet. Hanem a felismerés. Hogy ez tényleg így van. És a tudat, hogy ez jó, hogy így van. És hogy mennyire nehéz, hogy ez így van.
És akkor most mi van? Ha ez így van? Hát egy biztos. A legrosszabb, ha megpróbálom kijavítani. Én. Mert az van, hogy ez sem az én dolgom. Én csak kísérő lehetek. Aki kísérheti a gyerekeit, hogy ők maguk találják meg a megoldást. Mert csak akkor tudnak felülkerekedni a problémán, az akadályon. Minden más eset csak megúszás. Csak akkor jön a megoldás, az ő megoldásuk, ha én csak KÍSÉREM őket. Megadok mindent – a tőlem telhető mindent -, ami a megoldáshoz kellhet és amit ők maguk még esetleg nem tudnak elintézni, de nem oldom meg helyettük.
Borzasztó nehéz. Bele lehet halni. Kicsit. És nagyon. De nincs más út. Nem lehet más út.
Nem nézhetem a saját szemüvegemen át a gyerekeim életét. Nekik van saját szemüvegük. Ami egészen másképp láttathatja a világot. Ami az én szemüvegemen át esztelenség, az egy másik szemszögből egyáltalán nem tűnik annak. Inkább egy másik útnak. Ahol nincs helye a Mit rontottam el? kérdésnek.
Helyette az El tudom-e fogadni? a jó kérdés.
Bármennyire nehéz is.
Ezen dolgozom most. Van mit. Még mindig. Öt gyerekkel is.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!