Gyerekekkel élni mindig kihívás. És nem csak a szülői létet tekintve. Hanem például az épített környezetét is. Ugyanis egészen más környezetre van szüksége egy csecsemőnek, egy totyogónak, vagy éppen egy iskolásnak. Mi megy, mi marad egy korszakváltás idején, hogyan alakul a tér négy szobában, öt iskolással?
Már egy ideje benne volt a levegőben. Tagadhatatlanul benne. Hogy 2020-ban eljön a nagy korszakváltás. Amikor magunk mögött hagyjuk végérvényesen a kisgyerekkort, végleg elszakadunk az óvodától és minden gyerekünk iskolás lesz. Mindezt úgy, hogy még egyikük sem nagykorú, tehát mind itthon lakik, itthon tanul.
A világjárvány egy kicsit átrendezte a sorainkat, a napok valahogy egybefolytak, a változásokat nehéz volt érzékelni és ez egész plasztikusan meg is mutatkozott. Nevezetesen nekem a nyári szünet utolsó előtti hetében bukkant fel valahol az agyam hátsó szegletében, hogy Te jó ég! Mindjárt itt a szeptember és ennek semmi nyoma nincs a lakásunkban. És nem, nem a dekorációra gondoltam, hanem, hogy semmivel nem készültünk. A tanszerek beszerzésével való késedelem annyira nem rázott meg, abban van elég nagy rutinom, de hogy Legkisebb is iskolás lesz, az ekkor nyillalt belém először tudatosan.
Iskolás lesz. Ő is.
Bár az eddigi tapasztalaim azt mutatták, hogy a gyerekeim legkevésbé azokon a helyeken tanulnak, amelyeket kijelöltünk nekik, mégis szükségük van egy dedikált kuckóra, amely a tanulás zónája, ahova le lehet dobni rakni az iskolatáskát, ahol le lehet ülni egy asztal mellé, hogy tudd hova felrakni a lábadat, ahol el lehet suvasztani a tankönyveket, hogy ne is lássák őket, kinyitni meg aztán végképp ki ne nyissák őket.
Na ez a hely nem volt meg Legkisebb számára. És mivel neki nem volt meg, valójában a vele egy szobában lakó bátyjának, Középsőnek sem volt meg, mert ahol eddig elfért egy iskolás, ott nem fért el kettő. Mert nálunk ez már csak így megy. Kicsi a tér, ha több gyereket akarunk bezsúfolni ugyanoda, akkor még kisebb lesz.
Mi volt? Egy íróasztal székkel és az asztal alatt egy kis fiókos szekrény a tankönyveknek, füzeteknek. Ez volt Középső tanuló birodalma. Nem igazán használta, mert főleg a konyhában tanult, hogy minél közelebb legyen a hűtőhöz és a tűzhelyhez, mert hát üres gyomorral még annyira sem lehet tanulni, mint telivel. Mondjuk ő teli hassal sem tanul, de ez már más kérdés. Mert akkor meg elnyomja buzgóság. De szót se róla.
Ja, és volt még egy naaaagy szőnyeg, ami amíg főleg játéktér volt a szoba, szuperül funkcionált, de most már inkább hátráltatott a térszervezésben.
Gyors fejszámolás után rájöttünk, hogy egy 110 cm-es íróasztal két gyereknek sehogy sem elég. Következtetés: új íróasztalt kell venni. Na meg széket és kéne valami tárolószerűség is a legújabb iskolásunknak. Mi nem fért el a szobában? Ezek. Amiket az előbb felsoroltam. Mert nagyon gyorsan megbukott az a korábbi elképzelésünk, hogy majd kilencven fokkal térben elforgatjuk Középső asztalát és mellé teszünk egy pontosan ugyanolyat Legkisebbnek, amit Négyes szobájából hozunk át és majd ő kap egy újat.
Szóval ez a terv dugába dőlt, mert az elfordított asztal annyira belógott a szoba közepébe – pláne, hogy mellétettük a másikat is -, hogy az időközben lassan engem magasságban elhagyó Középső csak lapjával tudott közlekedni a térben. És akkor még Legkisebbet be sem engedtük a szobába. Hogyan történhetett meg ez? Nagyon egyszerűen. Pár évvel ezelőtt, amikor jó előre megterveztük, hogy milyen lesz majd a szoba kinézete, ha iskolába megy a legkisebb gyerekünk is, csak azt nem vettük számításba, hogy a gyerekeink nőnek. Nem kicsit. Nagyon. Minden irányba kiterjednek. Széltében és hosszában is.
Így történt, hogy bebuktuk az éveken át dédelgetett csodás tervünket. És nagyon gyorsan ki kellett találnunk valamit. Azzal kezdtük, hogy Négyesnél maradt a korábbi íróasztal, aki ezen persze rögvest felhúzta az orrát, mert szeretett volna új bútort kapni. Újabb probléma, amellyel kezdeni kellett valamit. De erről később.
Ami biztosnak látszott Középső és Legkisebb szobájában állva: két hagyományos méretű íróasztal nem fér el egymás mellett. Egy hosszú és keskeny asztal lett volna ideális, ami mellé ketten is le tudnak ülni egyszerre nyomorgás nélkül. Ez lett volna a megoldás. És lett is annyi kompromiszummal, hogy az asztal alatti fiókos szekrénykéket el kellett felejtenünk. Mert vagy a gyerekek ülnek az asztalhoz vagy a fiókos szekrénykék terpeszkednek alatta.
De mi lesz így a tárolással? Egy ferde falakkal szabdalt tetőtéri szobában ez mindig nagy kérdés. Hova lehet pakolni? A legjobb megoldás, ha olyan tárolót sikerül találni, ami követi a fal ferdeségét. Nálunk egyértelműen az IKEA Trofast lépcsős tárolója vált be. Esetükben azonban nem a polcos megoldást választottam – ahogy Nagylány szobájában -, hanem a fiókként funkcionáló “ládákat”, amelyek simán átvették az asztal alatti komódok szerepét.
Volt azonban még egy trükköm. Mert csak úgy nem lehet teret nyerni egy pici szobában, ha beviszünk egy újabb bútort. Azzal inkább teret lehet veszíteni.
Szanáltunk. A játékok között. Végül is ez egy korszakváltás. Egy teljesen új napi ritmus. Ahol továbbra is helye van a játéknak. Naná! De mégis máshogy, mint az óvodás évek alatt. És ez a szanálás határozottan jót tett a szobának. És még valami jót tett. Hogy kiemeltem a szőnyeget a szobából, amit még azért vettem évekkel ezelőtt, hogy Legkisebb ne fázzon meg, ha kúszik-mászik a padlón és úgy játszik. És egy kisebbel váltottam fel. Egy akkorával, amely bőven elég, ha a földön játszanak, de nem teríti be az egész szobát és ki lehet tőle húzni a székeket az íróasztaltól.
Akkor itt be is fejezhetném. Hiszen tulajdonképpen összeállt a fiúk szobája. Ha-ha-ha. Ha ez így menne egy nagycsaládban. De nem így megy. (De talán ezt már magadtól is kitaláltad, ha hűségesen követed a blogot.) Mert egy ilyen volumenű átalakítás azonnal odavonzza a többieket is. És nem csak bámészkodni jönnek. Hanem rögvest sorolják is a saját igényeiket. Amiket igen meggyőzően tudnak képviselni.
Így esett, hogy Nagylány beadta nekem: a korábbi, kézzel mintázott íróasztala már túl gyerekes. Ahogy a széke is. Amiről az asztalt mintázták. “Letisztultabb környezetet” szeretne maga köré. Jött hát egy kecses, szimpla fehér íróasztal fehér székkel. Igaz, ami igaz, légiesebb lett a szoba. Ha szemet hunyok a földre dobált cuccok fölött. De azokat majd eltakarja a karácsonyra kért szőnyeg. Ravasz a kamasz… nagyon ravasz.
Aztán ott volt Négyes. Akinek ugye beígértünk egy új íróasztalt. Amit nem kapott meg. Lett is durca. Mert ő a szegény rokon, aki mindig örökölt dolgokat kap. A bátyjáról. Ezért kényes az ilyen ígéretekre. Megoldás? Lett. Az én örömömre is. Merthogy nála a tárolást szintén Trofast tárolókkal oldottam meg, de már régóta szúrta a szememet, hogy a pár évvel ezelőtt választott vízszintes változatok kicsit belógnak az ajtófélfába. Nosza, ezeket cseréltük le égbe törő magas darabokra. A cserével kiengeszteltük a gyereket és nyertünk néhány lábnyi teret, amit azonnal birtokba is vett két zsáknyi LEGO-val. Tuti csere!
És Nagyfiú? És a kiszanált bútorok? Nagyfiú megkapta Középső íróasztalát és az én régi székemet. Sajnos az ő asztalán mély nyomokat hagyott az elmúlt tíz év, ezért “ő” az egyetlen vesztesége az átalakításnak, mert nem volt továbbadható állapotban. A többi bútor viszont új gazdára lelt, illetve új helyre a saját falainkon belül.
Kívánhatnék-e ennél többet? Röviden: nem.
Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ha az épített lakókörnyezetünkben a gyerekbirodalom képes követni az idő múlását, rugalmasan alkalmazkodni a gyerekek ízlésváltozásaihoz és igényeihez. És mindezt falbontás nélkül tudja.
Azt hiszem én most ilyen szerencsés embernek mondhatom magamat. És mondom is.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!