Suli-buli – napközi vagy nem napközi?

Az iskolás évek állandó kihívást jelentek mind a szülőknek, mind a gyerekeknek. Folyamatosan. És már rögtön az elején szembetaláljuk magunkat egy igen fogós kérdéssel: mi legyen a gyerekkel tanítás után? Napközi vagy nem napközi? Pro és kontra.

Photo by Olya Kobruseva from Pexels

Itt rögvest az elején szeretném leszögezni, csak hogy tisztában legyél a tényekkel: hagyományos rendszerű iskolába jártunk mindig is és járunk most is, és nekem az összes gyerekem napközis volt. Az első két évben. Mostanáig. Legkisebb ugyanis nem az. De nem azért, mert revideáltam az álláspontomat és négy gyerek után úgy gondolom, hogy eleddig hibásan döntöttem és épp itt az ideje változtatni. Nem. Ha rajtam múlna, akkor Legkisebb is napközis lenne. De nem csak rajtam múlik. A világjárvány revideálta az álláspontját, aminek az lett a következménye, hogy jobbnak láttam, ha minden előnye ellenére Legkisebb mégsem marad tanítás után az iskolában.

Na ennyit a történet közepéről. És akkor most térjünk vissza szépen lassan az elejére.

Nagyon az elejére.

A saját gyerekkoromba. Én nagyon sokáig voltam napközis. Még általános iskola nyolcadik osztályában is. Rühelltem. Szégyelltem. Vércikinek tartottam. Ráadásul az osztályomban én voltam az egyetlen, aki tanítás után napköziben maradt. Ezért aztán összevont csoportban élvezhettem az iskolai létet, amíg értem nem jöttek a szüleim. Ennek amúgy igen egyszerű oka volt: 36 kilométerre laktam az iskolámtól és több délutáni/kora esti elfoglaltságom is volt, ami előtt nem lett volna érdemes hazamennem. Ettől függetlenül borzasztóan utáltam. Úgy is, hogy azok közül a gyerekek közül, akikkel a délutánjaimat együtt töltöttem, ma többeket is a barátomnak tekinthetek. De ez ugyebár csak később derült ki. Ezt a mondatot azonban jól jegyezd meg! Mert fontos…, fontos, mert nagyban befolyásolta a későbbi, a saját gyerekeimet érintő döntésemet.

És van még itt egy másik jelentőségteljes momentum. Az egyik tanárunk megjegyzése a napközivel kapcsolatban. Ő ugyanis azt mondta, hogy “a napközi a közösség érdekét szolgálja, azé a közösségét, amely aztán az egyén fejlődésében játszik majd nagy szerepet. Mert egy jó közösség, ahol a tagok ismerik egymást, húzóerő és támogatás. De ahhoz létre kell hozni A közösséget. És azt a tanórák alatt és a tanórák közötti rövid szünetekben nem lehet. Ahhoz idő kell és szabad “játék”. Azokkal, akikkel együtt töltjük a keretekbe szorított időnket.”

– Snitt. –

Azt hiszem, én egy fordítva bekötött szülő vagyok. Egyre inkább úgy vagyok a köznevelési és -oktatási intézményekkel, hogy legkevésbé a tanító, direktbe fejlesztő, oktató jelleg érdekel belőle. Sokkal fontosabbnak tartom a közösséget, a szellemiséget, amit képviselnek; a gyerekekkel való bánásmódjuk a szememben fontosabb, mint hogy hányadik helyezést érnek el a tanulóikkal egy-egy tanulmányi versenyen, vagy éppen hogy hajtják-űzik végig a gyerekeket az iskolai éveken a minél jobb eredmények érdekében. Ez utóbbiak nem érdekelnek. Nem ezek alapján választok intézményt.

Ugyanezt érzem az óvodáknál is. Bár már épp nem vagyunk érdekeltek benne, de sokkal többre tartottam a szép és nagy óvodai kertet, a jól felszerelt udvart, mint a lovaglást és a külön angolt, és szívesebben adtam pénzt arra, hogy közös futóbicikliket és szánkókat vegyünk, mint hogy valami szuper és trendi fejlesztőprogramot valósítsanak meg az intézményben.

Közösségben gondolkoztam. A külön angolt megoldom én, ha kell. A lovaglást is. A kortárs, széleskörű közösséget nehezebben.

Igen, én ilyen szülő vagyok. A közösségben való funkcionálást, a képességek és a készségek előcsalogatását a gyerekeimből előbbre valónak tartom a sablonos/papírízű fejlesztéseknél és a hangzatos mondatoknál, miszerint ez és ez az iskola a gimnáziumok országos rangsorában az első tíz között szerepel. Igaz, hogy ezért egy-két dolgot be kell áldozni. Itt és ott mondjuk a klassz és felhőtlen gyerekkort. Nem mindenhol, de azért akad rá példa. És nekem – fene a gusztusomat! – mostanában fontosabb lett a felhőtlen és klassz gyerekkor. Mert az biza’ soha nem tér vissza. Tanulni…, nos tanulni életünk végéig lehet. Ez amúgy is divatos mostanában. Bármit, bárhol, bármikor és nagyon sokféleképpen. És szerintem ezt teljesen rendben van így. És elég is így.

Én az alapokat akarom, az emberi kapcsolódásokat, amire lehet építkezni. Tanulásügyileg is. Mondom, fura szülő vagyok.

De hogy ezt miért meséltem el ilyen jó hosszan? Azért, mert talán így könnyebb lesz elmagyaráznom, hogy én miért is adtam napközibe a gyereimet. Illetve miért nem hoztam haza az óvodásaimat ebéd után, amikor itthon voltam egy-két másik kisebbel. Nem, nem a tanulószoba miatt. És nem, nem azért, mert egy önző gyeses anyuka voltam, aki csak magára gondolt és szép nyugiban szerette volna meginni a meleg kávéját. Nem.

Az egész ott kezdődött, hogy amikor az akkor még óvodáskorú Nagyfiútól arról érdeklődtem, hogy mi történt az oviban, akkor nem a délelőtti irányított foglalkozásokról áradozott, hanem – abszolút érthető módon – az önfeledt, délutáni szabadidőről, a szabad játékról. Amikor a társaival korlátok nélkül lehettek együtt, fedezhették fel a világot az óvónőink vigyázó tekintete mellett. Amikor nem kellett az asztal felett görnyedni és előírásszerűen pirosra színezni a háztetőket még véletlenül sem kimenve a vonalból. Mert az jaj! Viszont sokkal szívesebben mesélt arról, hogy kacskaringóztak a társaival az ovi udvarán, hogyan szökelltek egy lábon végig a bicikliút mentén, hogy ki tudja legalább megközelíteni a kerékpárosok sebességét, stb… stb… stb.

És akkor most ugorjunk egy kicsit előre az időben. Amikor beütött a karantén, Legkisebb extra nagycsoportos óvodás volt, vagyis épp másodszorra járta a nagycsoportot. És hirtelen kihúzták alóla a talajt. Itthon mindent megtettünk, hogy folytassuk az óvodában megkezdett “munkát” – ó, de szép szó is ez egy óvodás esetében! -, egyetlen dolgot nem tudtunk pótolni: a vele egyidős gyerektársaságot. És tudod mi történt? Minden fejlesztés ellenére visszafejlődött. Nem kicsit. Nagyon! Újra dadogni kezdett. De olyan szinten, hogy az már nekem is nagyon feltűnt és aggasztott. A kis barátok, a korosztályos szocializáció hiánya minden téren megmutatkozott. Nem találta a helyét, olyan tulajdonságokat vett fel a nagyobbakat utánozva, amelyek sehogy sem illeszkedtek az ő korosztályához. Ez frusztrációhoz és agresszióhoz vezetett. És a szobatisztaságán is meglátszott.

Igen, ide jutottunk. A korosztályos társas lét hiánya miatt. A keretek között zajló, de nem túlszabályozott, nem irányított társas lét hiánya miatt. Amit a köznevelési és -oktatási intézményekben az önfeledt játék ideje adja meg. Amikor ténylegesen megtanulnak szocializálódni. Amikor nem egyszerűen szabályt követnek, hanem megmutatják önmagukat és kialakítják a renoméjukat. Amikor kiderül, hogy X az okos, Y a bátor, Z a mókamester, B a félénk, de csupaszív… és ezt rendbe is rakják egymás között. Látják egymást és láttatják magukat. Megtanulnak együttműködni egymással. Megismerik egymást.

Erre az irányított foglalkozások és tanórák keretében sokkal kevesebb esély van. Ott valamilyen szinten szerepet játszik mindenki. Ami teljesen normális. Mert ezt is meg kell tanulni. Hogy itt és ott így meg úgy viselkedünk. De ugyanilyen fontos a szabad játék is, ahol érdekek ütközhetnek és a gyerekek a saját szintjükön oldják meg ezeket a helyzeteket. Úgy tanulnak, hogy nem tanítják/nem tanítjuk, csak kísérjük őket és csak akkor avatkozunk be, ha nagyon szükséges. Elismerjük, hogy vannak már eszközeik és engedjük is, hogy használják őket. Engedjük, hogy saját maguk tapasztalják ki a saját határaikat és a többiekét is. Iszonyatosan nagy szükség van erre. IS.

És erre – jelen körülmények között – a napközi ad esélyt. Minden rútsága, csúfsága és kifogásolhatósága ellenére. És mindazon dolgok ellenére, amelyeket mások másra akarnak használni. Mert a közvetlen család nem tudja ezt a korosztályos  közösségi létet biztosítani. A délutáni játszótér sem. Vagyis csak részben. Mert ott ugyan kötetlen a játék és a szocializáció csak épp nem azokkal, akikkel amúgy a nap másik részében együtt kéne működni. És épp ez lenne ugyebár a lényeg, hogy azokat ismerjék meg jobban. Szerepek nélkül. Mert akkor a szabályok közé terelt munka is jobban fog menni.

Értem én az ellenérveket, hogy a “központ” ne mondja meg, ne szabályozza, hogy mit csinálok a gyerekemmel tanítás után. Abszolút értem. Én sem szeretem, ha így utánam nyúlnak. De! De néha nem árt, ha levesszük a szemellenzőt. És megpróbálunk felvenni egy másik nézőpontot és nem az évtizedes beidegződéseinkre hallgatunk.

És akkor akár az is kiderülhet, hogy milyen pozitív hozadékai is lehetnek a napközi intézményének. Főleg az első egy-két évben. Amíg kialakul a stabil közösség. A közösség tudat, ahol mindenkinek megvan a helye. (Gondoljuk csak bele: mi, felnőttek is járunk csapatépítésre. Pontosan azért, hogy kötetlenebb körülmények között megismerjük a kollégáink azon tulajdonságait, amelyek a munkahely által szabott körülmények között rejtve maradnak, de nagyon is szükségesek és hasznosak lehetnek a hatékony közös munkához.)

Épp ezért most nagyon sajnálom, hogy a fenálló helyzet miatt Legkisebb nem napközis. És nem csak én sajnálom. Hanem ő is. Ez pedig mindent elmond a létjogosultságáról. Minden rútsága, csúfsága és kifogásolhatósága ellenére, mert esetleg mások mást akarnak beleláttatni. És nem azt az oldalát akarják láttatni, amivel ténylegesen a gyerekeinket, a gyerekeink – tény, hogy nem tanulmányi (ami még mindig sokak szerint az iskola egyetlen feladata), hanem inkább szociális – fejlődését szolgálhatná(nk), ami amúgy a későbbiekben nagyon is kihat a tanulmányi előmentelre is. De ezt, ugye, nem kell magyarázni?

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!