A gyerekek felnőnek. Szülőként pedig nem lehet más vágyunk, mint hogy a gyerekeink magabiztos felnőttként váltsák valóra mindazt, ami számukra a boldog életet jelenti. De hogyan lesz valakiből magabiztos, önmagáért kiállni képes felnőtt, ha gyerekkorában épp az ellenkezőjét várjuk tőle?
Mert bizony azt várjuk… Mert könnyebb, mert egyszerűbb, mert irányíthatóbb. Nincs vele gond. Szót fogad. Teszi a dolgát. Jó gyerek.
Szomorú hát a tény, de igaz. A világ ugyanis még mindig ott tart, hogy a jó gyerek fogalmát kvázi egy szobanövénnyel azonosítja. A jó gyerek nem beszél közbe, ha a felnőttek beszélnek, nem kérdez túl sokat és túl gyakran, pláne nem “butaságokat”, nem szól vissza, nem kérdőjelezi meg a felnőttek világának “igazságait”, inkább elfogadja és betartja azokat. Nem lázad, ül és tanul. Szobanövény. A sarokban. Aki örül, ha néha meglocsolják. De nem kavarja fel a locsolóvizét. Elfogad és befogad. Amit kap. Ahogy kapja.
Tény és való, hogy egy ilyen gyerekkel könnyű. Könnyű lenne. Ha lenne. De valójában nincs. Azért mi, vagyis a világ rendre próbálkozik, hogy legyen. Mert könnyebb, mert egyszerűbb, mert irányíthatóbb. És van elég más problémánk. Legalább itt ne akarjunk már magunknak gubancot. Simítsuk ki az utat, amennyire csak lehet.
A múltkor beszélgettünk a vacsoraasztalnál. Már egy ideje folyt a szó, amikor egyszer csak Középső megszólalt:
– Édesanya, mi az, amit az előbb mondtál?
– Mi?
– Valami gondolkodás.
– Kritikus gondolkodás?
– Az, az!
– …
– Én azt hittem, hogy csak egyfajta gondolkodás létezik. Slusz passz. Hiszen egyformán gondolkozunk, nem? A suliban is a dolgozatokban mindig csak egy válasz helyes. Ha csak kicsit is másképp fogalmazok, az már nem jó. Nem fogadják el. Nincs többféle út, nincs többféle igazság. Vagy van?
– …
– Mondjuk…, mondjuk itthon mindig mindenkinek más a véleménye. És kritizálni is szoktunk. Főleg a főztödet. Akkor ez most a kritikus gondolkodás?
* * *
Nincs többféle út, nincs többféle igazság. Vagy van?
Vagy. Van. Vagy nincs?
Hű.
Rögvest eszembe jutott egy levél. Amit pár napja kaptunk az egyik tanártól. Hogy keményebben kéne fogni a gyerekeket. Mert nem viselkednek jól. Konfliktusokba keverednek. Indulataik vannak. Konfrontálódnak. Ez nem helyes. Egy gyereknek meg kell tanulnia helyesen viselkedni. Csendben lenni. Nem konfrontálódni. Soha.
Vagyis szobanövénynek lenni. Idealizált, uniformizált
szobanövénynekgyereknek lenni. Akivel nincs gond. Aki úgy viselkedik, hogy a felnőtteknek könnyű legyen vele.
A levél után pedig felsejlett egy nagyon régi jelenet is. Amikor behívattak az óvodába Nagyfiú miatt. Abba az óvodában, ahonnan végül elhoztam. Behívattak és azt mondták, hogy Nagyfiú túl sokat beszél. Túl sokat kérdez. Zavarja az óvónőket. Tanítsam meg csendben lenni. Nem kérdezni. A háztetőket pirosra színezni. Mert a háztetők pirosak és nem lilák. A fák lombjai pedig zöldek. Nem lehetnek kékek! Ki látott már ilyet?! A gyurmából a csigát pedig úgy kell csinálni, ahogy az óvónő mutatja. Nem lehet meztelen a csiga. Kell neki ház. Mert az úgy van jól. A szomorú arcon pedig lefelé görbül a száj, nem pedig egy egyenes vonallal ábrázoljuk. Értem?
És tudod, mit csináltam? Elkezdtem piros háztetők rajzolására nevelni a gyerekemet. Hogy könnyű legyen vele. Másoknak. Azt nem néztem, hogy mit okozok neki ezzel. Abban a biztos tudatban léteztem, hogy ezzel neki is megkönnyítem a helyzetét. Aztán amikor egyre gyakrabban és gyakrabban jött oda, hogy ezt akkor most milyenre csinálja, hogyan színezze, én meg elküldtem, hogy ne már, döntsd el te, leesett a tantusz.
Elképesztően szégyelltem magam. És szégyellem magam most is. Még mindig. És elképesztően büszke vagyok Nagyfiúra, hogy túlélte. Mondjuk ehhez kellett a személyisége. Hogy ő olyan, amilyen. Nem százas. Ergo nagy túlélő. Másképp van bekötve. És egyszerűen nem, nem tud megfelelni ennek az elvárásnak. Nem tud szobanövény lenni. Neki mindig a másik út kellett. Küzdöttünk is rendesen vele. Mindig.
De alakulhatott volna másképpen is. Ha nem ilyen alapból. Ha nem akar mindig más úton menni, más útra lépni. Hanem piros háztetőket színez, mert én azt mondtam. És később is azt csinálja, amit én mondok neki. Amit a világ mond neki. Nem kérdez, nem száll szembe, nem akar mást. Arra szavaz, akire én. Nem akarja megváltani a világot.
És közben a világ leszólja. Olyan valakinek tartja, akinek nincs saját akarata. Aki nem tud kiállni magáért. Tutyimutyinak nevezi. Mert nem akarja megváltani a világot. Mert nem tudja megváltani a világot.
Hogyan is tudná?
Beszorítjuk a gyerekeinket. Azt akarjuk, hogy könnyű legyen velük. Naná! Ki a fene akarna küzdeni nap, mint nap? Van más elég problémánk. Beszorítjuk őket egy idealizált képbe. Hogy milyen a jó gyerek. Engedelmességet várunk tőlük, hogy helyesen viselkedjenek. De senki nem születik így. Ez egy tanulási folyamat. De a tanuláshoz élni kell. Tapasztalni. Szembe menni. Megkérdőjelezni. Élni. És élni hagyni. Megélni a jót és a rosszat. A negatív és pozitív érzelmeket. És megtanulni analizálni őket. Összerakni. Egészben látni. Átlátni.
Összefüggéseket látni.
A szobanövények erre nem képesek. Csak az emberek. A gyerekek. Akik nem idomítva vannak, mert a világnak úgy könnyebb lenne velük, hanem terelve. Akik láthatnak, kérdezhetnek, beszélhetnek, érezhetnek. És lila háztetőt rajzolhatnak farkatlan lovakkal a kertek alatt rózsaszín nyulak társaságában. Más véleményen lehetnek, mint a költő. Más úton juthatnak el a helyes végeredményre matematika órán, mint a tanár. És ezért nem leszúrást kapnak, hanem dícséretet. És ebből tanulhatnak, építkezhetnek. És világot válthatnak meg.
Értem én amúgy magunkat, szülőként. Hogyne érteném? Hiszen lázadó ifjúságot nevelni felér egy kész öngyilkossággal. Mert ellenünk fognak lázadni. Minket fognak kétségbe vonni. Nekünk fognak ellentmondani. Minket fognak megkérdőjelezni.
Értem én amúgy magunkat, szülőként. Hogyne érteném? Értem, amikor Középsőt vigasztalom, hogy neki hármas lett a dolgozata, mert le merte írni a saját véleményét az adott irodalmi műről és az nem egyezett azzal, ami a “hivatalos” álláspont. Le merte írni, hogy neki nem tetszik ezért meg ezért. Ahogy azt otthon hagytam neki elmondani. És ezért megbüntették és ezért inkább másnap ő is az egyenvéleményt akarja írni. És kiabál velem, amiért nem akarom hagyni neki. Amiért azt akarom, hogy álljon ki a gondolataiért. Hogy magyarázza meg. Mert nyilván a “csak” nem indok. De ha van indoka, akkor álljon ki érte.
De nem akar. Mert nem jó, amit mond.
Ezt tanítjuk nekik. És a könnyeit látva, már-már hajlanék rá, hogy jó, akkor írja, amit elvárnak tőle.
De ez nem indok. Nem lehet indok.
Így nem hagyom. Nem hagyhatom. Pontosan azért, amiről a legelső bekezdésben írtam. A magabiztos felnőttkoráért. Amiért én most és itt vagyok felelős.
Értem én, hogy könnyebb a standard választ elfogadni, kipipálni, mert az egyedivel bajlódni kell. Értem én, hogy könnyebb. Egyszerűbb. De a gyereknevelés nem a megúszós sportok közé tartozik.
Mi, felnőttek elképesztőek vagyunk. Egyszerre szeretnénk olyan dolgokat, amelyek alapból ellentmondanak egymásnak. Könnyen nevelhető, irányítható gyerekeket, akik feltételek nélkül elfogadják a szavainkat és olyan fiatal felnőtt generációt, amelyik szembemegy az avítt nézetekkel, amelyik megváltja a világot, amelyik “forradalmat” hoz. Amelyik mer kérdezni, megkérdőjelezni, felforgatni, új utakra lépni.
Már csak azt a gombot kéne megtalálni, amelyik az egyikből a másikat megteremti. Vagy talán el kéne felejteni a könnyebb utat és elfogadni, hogy a magabiztos felnőttkor a lila háztetőknél és a kék lombú fáknál kezdődik. És valahol ott folytatódik, hogy nem a könnyebbik utat akarjuk választani: nem “jó”, nem uniformizált gyerekeket akarunk, hanem olyanokat, akik okosan érvelve, kultúráltan, a másik fél tiszteletben tartása mellett képesek megvédeni a saját állásponjukat, képesek kiállni magukért akkor is, ha mást gondolnak. Magabiztosan. És ezt a világ is tiszteletben tartja. És megvizsgálja annak lehetőségét, hogy talán mégiscsak van másik út.
Mondjuk ehhez végre azt is el kéne fogadni, hogy a jóság nem egyenlő a csenddel, a fejbólogatással, a csak pozitív érzelmekkel, a mindenkit szeretünk érzésekkel. Nem. Sokkal inkább azzal, hogy hogyan tudjuk kezelni a “nem jó” érzelmeket, érzéseket és hogyan tudjuk őket a hasznunkra fordítani. Mert ez a magabiztos felnőtt lét alapja.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!