Változnak az idők. Szokták mondani. Most ezt a saját bőrünkön tapasztalhatjuk meg. Mert az idők nagyon megváltoztak. De vajon anyaként, szülőként mennyire tudok változni? Milyen az anyaságom az “új normálisban”?
Photo by Ayanna Johnson on Unsplash
Túl vagyunk az iskola első hetén. A koronavírusjárvány idején. Tudom, hogy a vírusok jönnek-mennek, évszázadok óta velünk élnek és nem lesz ez másképp a jövőben sem, de azért na. Tudom, hogy az influenzába is bele lehet halni, vigyázok is magamra rendesen, mert született szívbetegként nekem egy influenza sem csak egy influenza.
Túl vagyunk. És nem, nem történet semmi rendkívüli. A gyerekek nem lettek betegek és mi sem. Minden normálisnak tűnik. Tűnik. Igen, azt hiszem ez a jó szó.
– Kézfertőtlenítőt vittél magaddal?
– Hé, a maszkodat ne hagyd itthon!
– Nálatok is mérik a testhőmérsékeletet a kapuban?
– Öcsi, te tudod, hogy ma melyik kapun mehetünk be a suliba?
– Nem felejtetted el felírni, édesanya, az osztálytelefonszámot, hogy el tudd hozni Legkisebbet délben az iskolából?
Na. Erről beszélek. A normálisnak tűnő állapotról. Ami valahol mégsem az. És a folyamatos bizonytalanságról. Hogy mi lesz, ha…? És akkor, mi fog történni, ha…? Menjen a gyerek edzésre vagy inkább tartsuk itthon? Mi lesz a különórákkal? Tanácstalankodom. Tamáskodom. Számon kérek. Hogy miért nem csináltak semmit? Hogy miért azt csinálták, amit? Miért nem mást? Miért nem tudják megoldani? Miért nem úgy oldják meg? Miért amúgy? Kifogásokat keresek. Keresünk. És felelősöket is. Valljuk meg őszintén. Akik mások. És nem mi. De ez már megint túl messzire vezetne.
Mert vissza akarom/akarjuk kapni a régi életemet/életünket.
És akkor ebbe az állapotba berobbant a tizennégy éves kamasz.
Mert, hogy pontosan erről van szó, édesanya! Hogy te és a többi felnőtt nem tud továbblépni. Hogy most ez van. És nekem és a többieknek is ebben kell élnünk. És mi élni szeretnénk. Úgyhogy nem panaszkodunk, hanem elfogadjuk. És élünk. Ha kell, maszkot hordunk. Ha kell, hagyjuk, hogy megmérjék a testhőmérsékletünket. Ha ez kell ahhoz, hogy iskolába járhassak, találkozhassak a barátaimmal, akkor ez kell. Én nem a régi életemet akarom visszakapni, hanem lehetőséget arra, hogy éljek. És ha ezt így tehetem meg, akkor így teszem meg. De nem sóvárgok, nem bezzegelek, hanem teszem a dolgom. Alkalmazkodom.
Mit szépítsek? Durva volt. Nagyon durva.
És nem csak a szokásos kamasz stílus okán. Hanem mert durván rátapintott a lényegre. Hogy miközben hiszem és vallom, hogy a rugalmasság és a változáshoz való alkalmazkodás minden szülői lét alapja, mennyire kocka vagyok. Mennyire be vagyok zárva a saját kockámba. Hogy egy nagy horderejű változás mennyire vissza tud szorítani a kontrollmániámba. Hogy az adja a biztonságot. A régihez való ragaszkodás, hogy úgy érzem, hatalmam van bizonyos dolgok felett.
Hogy miközben én azt mondom: vissza akarom kapni a régi életemet, ő azt mondja: élvezni és élni akarja az “új normálisat”. Ha így, akkor így. Ha úgy, akkor úgy.
Micsoda különbség!
Kész voltam. Mert rájöttem, hogy még mindig mennyire rugalmatlan vagyok. Hogy még mindig azt szeretném, ha a világ kiszámítható lenne körülöttem, és ezt az érzetet próbálom átadni a gyerekeimnek is. Pedig van valami, ami ennél sokkal fontosabb, hogy önmagunk legyünk kiszámíthatóak. Hogy képesek legyünk ténylegesen az alkalmazkodásra. Hogy úgy induljunk neki minden helyzetnek a lehetőségek figyelembe vételével, hogy van tervünk, aztán majd kiderül, hogy jó volt-e a terv vagy sem. Hogy mi adjuk az életünk formáját. És ne a külvilág.
Már C. Darwin is megmondta, hogy “Nem a legerősebb marad életben, nem is a legokosabb, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.”. És akkor szülőként ennek épp az ellenkezőjét mutatom? Most, amikor a rugalmasság még inkább felértékelődött?! Mert bevallom, engem a karantén visszavetett a szülőségemben. Újra kontoll alá igyekeztem vonni mindent és mindenkit. Biztonságot akartam, biztonságban akartam érezni magam. És azt gondoltam, hogy ehhez az ellenőrzésen át vezet az út. Amikor úgy érezhetem, hogy a kezemben tartom a szálakat. Irányítok. Meghatározó elemként vagyok jelen. Hatalmam van. Tudom uralni a jövőt. Már megint a jövőt.
És nem a jelent. Azt vettem észre, hogy már megint nem tudok a jelenben lenni. A fókuszom megint a jövőre irányul. Hogy mi lesz majd és akkor…? Ahelyett, hogy a jelent tölteném meg tartalommal. Ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, amire konkrét lehetőségem van a jelen körülmények között. És a gyerekeimet is ebbe az irányba viszem. Hogy a jövőre függesszék a tekintetüket, pedig élni itt kell, a jelenben.
* * *
Nagylány kifakadása után vettem egy nagy levegőt és végiggondoltam, hogy hogyan is vagyok én most jelen anyaként ebben az új normálisban? Tényleg tudok-e alkalmazkodni a megváltozott kihívásokhoz és hogy tudom-e ezt hitelesen képviselni a gyerekeim felé. És rájöttem, hogy nem a hatalom ad biztonságot és nem is az, ha a gyerekeimet arra készítem, hogy a világ alapjában véve kiszámítható, épp ezért elég felvenni egy jó pozicíót, elég kialakítani bizonyos kereteket és onnantól működik majd minden magától.
Nem.
Egyáltalán nem.
Ilyen pozicíó nem létezik. És ilyen keretek sem léteznek. Mi létezünk. Mi számítunk.
A bennünk zajló folyamatoktól lesz a világ ilyen vagy olyan. Elfogadható, élhető. És hogy az egyik legfontosabb dolog, amit szülőként a gyerekeimnek adhatok, az a készségek és képességek halmaza. Hogy megtanítom őket egyedül közlekedni. Egyedül tájékozódni. Hogy megismertetem velük a térképhasználatot. Hogy megtanítom őket kommunikálni, kérni, kérdezni… egyáltalán beszélni, képviselni magukat. Mert most az a helyzet, hogy a hét éves Legkisebbet nem kísérhetem be az iskolába. Csak a kapuig. Onnan egyedül kell boldogulnia. Ha eltéved, kérdeznie kell. A tíz éves Négyest szintén nem kísérhetem be zeneórára az új iskolába, amit nem ismer. Egyedül kell eligazodnia. Megtalálni a termet. Segítséget kérni a portástól.
Készségek és képességek. Ha újrakezdhetném, még erőteljesebben képviselném ezt a vonalat. Még többet adnék át ebből a gyerekeimnek. Alkalmazkodni tanítanám őket, nem megfelelni.
Mert nem a külvilágnak kell megfelelni. Hanem magunkból kiindulva kell tennünk a lehető legjobb képességeink szerint a dolgunkat. És azt is sokkal jobban a fejembe vésném százszor és ezerszer, hogy a teljesítménykényszer a legőrültebb dolog, amit csak a gyerekeimre hagyományozhatok, ellentétben a megengedéssel, az elengedéssel és a jelen élvezetének és a jelenben való tényleges létezés képességével.
Mert az idők változnak. A világ változik. Mi vagyunk benne az állandók. A képességünk a változásra. És az lehet sikeres, aki örökre mozgásban tud maradni. Mert
“Az élet olyan, mint a biciklizés. Ha meg akarod tartani az egyensúlyt, mozgásban kell maradnod.”
Albert Einstein
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!