Terítéken a nagycsalád – menü vagy nem menü?

Egy nagycsalád életében kevés állandó dolog van. Az evés azonban ezek közé tartozik. A gyerekeim állandóan ennének, nekem meg marad az állandó fejtörés, hogy mit főzzek. És miből: kell-e menü vagy bízzam magam a hűtő mindenkori tartalmára és a fantáziámra?

nagycsaládi menü

Food photo created by rawpixel.com – www.freepik.com

Hét emberre főzni nem egyszerú dolog. Akkor sem van már több mint öt éve gyakorlom. Az az igazság, hogy még ennyi idő után is le tudnak taglózni a heti bevásárlások mennyiségei és hogy én azt a sok mindent mind megfőzöm, de legalábbis étkezésre alkalmassá teszem. Hogy három-négy kiló krumplit nem egy hétre veszek, hanem egy étkezésre és ha rosszul lőttem be a gyerekeim reggelinél mutatott étkezési kedvét, akkor még mellécsaphatok egy kisebb adag rizst vagy bulgurt is, hogy senki ne panaszkodhasson az ebéd végén, miszerint neki nem jutott elég köret.

De nemcsak főzni nem egyszerű dolog ennyi emberre, hanem pont ugyanilyen nehéz megtervezni, kitalálni és persze működtetni magát az étkezés rendszerét. Hogy mivel járunk jobban: ha a gyerekek iskolaidőben itthon reggeliznek, vagy inkább az uzsonna mellé csomagolok nekik még reggelit is? Ha befizetem őket ebédre, vagy inkább pakolok több hideg élelmet és meleg ebéddel várom őket itthon, ha hazajöttek a suliból? Ha este meleg vacsora van vagy inkább salátákat, szendvicseket csinálok felvágottal, sajttal, zöldséggel? Melyikre unnak rá hamarabb? Melyik pazarlóbb? Melyikkel járok tényleg jobban? (Az elkészítés időfaktora és az alapanyagok tekintetében.)

Ó, és akkor a legnagyobb kérdés. Spontaneitás vagy előre tervezés? Kell-e egy nagycsaládnak menüt írni vagy főzzek abból, ami van – vagyis amit hagytak a gyerekeim és Férj – a hűtőben, vagy ha nincs, amiből főzni lehetne, akkor együnk hideget?

* * *

Az elmúlt tizen x év alatt rengeteget változtak az étkezési szokásaink.

Mondjuk nálunk már a babakorszak is nagyon változatos volt, köszönhetően a sok gyereknek. Talán mondanom sem kell, hogy Nagyfiúnak mindent én főztem. Korának megfelelően. Pontosan kiszámolva, megtervezve, kiporciózva, összes szabályt betartva. Soha nem kapott üveges bébiételt. So-ha. Az csak évekkel később derült ki, hogy világ életében irigykedett a kisebb testvéreire, akik meg kaptak. Bezzeg neki az anyja zellerpüréjét kellett enni csicseriborsóval és párolt pulykahússal darálva… ahelyett, hogy a különböző fantázianevekkel ellátott, de a valóságban tök ugyanolyan ízű bolti “finomságokkal” tömhette volna meg a pocakját.

Mert ahogy egyre több gyerekünk lett, úgy kúsztak be az üveges bébiételek az életünkbe. Aztán amikor már egész sok gyerekünk volt, akkor már az sem volt: azt ette Legkisebb, amit mi. Többé-kevésbé. Nagyon kreatívan tudtam kihalászni az épp felszolgált ebédből vagy vacsorából az életkorának megfelelő falatokat és ha nem volt elég, akkor még kreatívabban tudtam feldúsítani… bármivel. Belejöttem, na.

Aztán amikor végleg elhagytuk ezt a korszakot, akkor jöttek az igazi megpróbáltatások. Mert addig csak csipegettek a gyerekeim. Felnőtt szemmel nézve persze. De mire Legkisebb is kinőtt a babakorból, addigra már… khm… ettek. Úgy rendesen. Még nem az összes, de aki igen, az viszont tényleg rendesen.

És akkor merült fel először kérdésként, hogyan lehet jól megszervezni egy héttagú családban az étkezéseket?! Mert ez ennyi embernél igenis meló. Idő- és energiaigényes meló. És nem csak a főzést kell alatta érteni. Nem bizony. Hanem minden más hozzá kapcsolódó tevékenységet is. A bevásárlást, a terítést, a mosogatást, a tiszta edények elpakolását… mindent. És így már tényleg nem egyszerű. Hanem bonyolult. És időigényes. És energiaigényes. A javából.

Hosszú éveken át azt az irányvonalat követtem, hogy csak hétvégén főztem meleg ételt. Hétköznap nagyon-nagyon ritkán, de semmi esetre sem minden nap. De még csak kétnaponta sem. Úgy voltam vele, hogy mindenki eszik meleget a munkahelyén, az iskolában, az óvodában, ergo nem feltétlenül szükséges, hogy itthon is meleg étel legyen vacsorára.

Egészen sokáig működött ez a rendszer. Az első rés akkor keletkezett a pajzson, amikor Férjet a munkáltatója áthelyezte egy másik telephelyre, ahol nem volt üzemi étkezde és a környéken sem volt olyan étterem, ami egybeesett volna az ízlésével. Így ő egész nap nem evett egyszer sem főtt ételt. Ez egy idő után kényelmetlenné vált és elkezdtem neki alkalomszerűen főzni, illetve a hétvégi lakomák “maradékát” mindig ő kapta meg.

Erre kitört a lázadás. A gyerekek részéről. Hogy ők miért nem kapnak?

Aztán jött a második rés. A pajzson. A gimnáziumi évek. Amikor már ciki a suliban enni. Így Férj mellé felsorakozott Nagylány és Nagyfiú, akik nem ettek főtt ételt egész nap. Ezt azzal oldották fel, hogy amikor megjöttek az iskolából, nekiálltak felrobbantani a konyhát főzni maguknak. Büszke voltam rájuk… és magamra, hogy eddig soha nem tapasztalt expressz gyorsasággal sikerült döntenem: milyen új serpenyőket vegyek. A legégettek helyett.

Az égett szag illat persze odavonzotta a szintén hazajáróssá lett Négyest és Középsőt is. És ők is főzni akartak. Na! Azt már inkább nem. Vagyis még nem. Beálltam inkább én a tűzhely mögé. És összedobtam egy tésztát. Vagy egy kiadósabb rántottát. Párolt zöldséget halrudakkal. És azon kaptam magam, hogy uzsonnaidőben főzök. Aztán meg szendvicseket gyártok vacsorára. Vagyis néhány óra alatt két teljesnek mondható étkezést zavarok le minden velejárójával együtt.

Megbolondultam?

Olybá tűnt.

Döntöttem. Inkább főzök minden nap meleg vacsorát, a gyerekek meg csináljanak maguknak szendvicseket uzsonnára. Nekik az megy – velem ellentétben – körítés nélkül is. Én meg nem nézek oda. Ezzel a döntéssel mindenki jobban járt. És a konyha is egyben maradt. És nem kellett újabb adag serpenyőt sem vennem.

Oké. Főzök. Minden nap.

De mit?

Mert alapból körülbelül hét-tíz olyan ételt tudtam elsőre megnevezni, amelyeknek az elkészítése nem nagyon tart tovább harminc-negyven percnél. De hét-tíz naponta ugyanazt enni? Ugye érted… Menüt kéne tervezni. Az ám! Menüt. Legalább négy hétre. Mert ott már nem olyan feltűnő a rotáció. Vagy nem annyira. És persze egy menü sem zárja ki a spontaneitást, meg a csere lehetőségét. Ami ugyebár a véremben van?! Elvégre nagycsaládos édesanya vagyok…

Lett menü. Négy hétre. Meg pár ősz hajszálam. Örökre. De megérte. Mindkettő.

 

nagycsaládi heti menü

TÖLTSD LE!

És mi a helyzet a hétvégékkel? Arra is vannak tippjeim. Az első: együnk máshol!

A viccet félretéve, a hétköznapi kvázi húsmentességet hétvégén szoktam megtörni egyebek között zöldfűszeres grillezett csirkemellel, zsebes karajjal, fasírttal, tejszínes-uborkás csirkemellel, rozmaringos sült csirkecombbal sütőzacskóban, gulyáslevessel, citromos egész csirkével. De hogy a könnyed falatok se maradjanak ki, jöhet egy kis görög/olasz tésztasaláta, kuszkuszsaláta is. Desszertnek pedig palacsinta, pufi palancsinta, tejberizs, kevert sütemények, piték. Még szerencse, hogy a blogon van receptek rovat is.

Egy nagycsalád étkezése nem egyszerűen az evésről szól, hanem minden másról is. Egy jól tervezett menü a mindent mást is megkönnyíti. A főzésről nem is beszélve. Menüre fel!

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

4 thoughts on “Terítéken a nagycsalád – menü vagy nem menü?

    1. Szia Angéla!
      Örülök, hogy benéztél a blogra és találtál kedvedre való olvasnivalót.
      Enyém az öröm, hogy tetszett, amit olvastál.
      Gyere máskor is!
      Barbara

  1. Szia!
    A múltkor véletlenül szembejött a bejegyzésed a face-en. Oda nem szoktam kommentelni, így ide írok. Szóval ez igazán inspiráló! Én is hamarosan megalkotom a magam 4-hetesét. Mi csak négyen vagyunk, de így is elég keserves a főzés, mindig minden elfogy pillanatok alatt 🙂, hát akkor 5 gyerekkel , minden tiszteletem…

    1. Szia Gabi!
      Örülök, hogy benéztél hozzám a blogra és találtál olyan írást, ami hasznosnak találtál.
      Sokáig én sem gondoltam, hogy egy ilyen menü mennyivel megkönnyítheti a hétköznapokat, de aztán beláttam, hogy a random főzés inkább gátol, mint előrevisz. Pláne, hogy hét személyre kell mindezt kivitelezni.
      Nyilvánvalóan nem kell a végletekig ehhez ragaszkodni, ahogy nem is mindig szoktam, de támpontnak, inspirációnak mindenképpen megteszi.
      Kívánom, hogy megtaláld a számotokra leginkább kedvező megoldást.
      Máskor is szívesen látlak a blogon.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) Somogyi Gabriella bejegyzéshez Kilépés a válaszból