Élvezhető(?) kamaszkor

Mondjuk ki! Nem könnyű a kamaszokkal. Mondjunk velünk, szülőkkel sem. Minden és mindenki a feje tetejére áll. Borul a játéktábla. Hogy lehet ezek után az élvezhető a kamaszkor? Ha élvezetessé tesszük. Miért? Olyat lehet?

élvezhető kamaszkor

Photo by Dương Nhân from Pexels

Megismétlem. Miért? Olyat lehet? Mármint élvezetessé tenni a kamaszkort. Bármit lehet. Ha akarjuk.

Legyen ez a felvezetés!

Rájöttem, hogy írni akarok a kamaszkorról. A kamaszokról. Mert annyi panasz érkezik rájuk és magára a korszakra. Hogy nagyon nehéz.

Miért? Nem az?

Nos, nem akarok álszentnek tűnni. Nekem is az. És én is szoktam mondani. Sőt, néha kiabálni. Hogy nem akarom, nem akarom, nem akarom! De egyre többször érzem és látom, hogy igenis lehet élvezni is. Hogy vannak kifejezetten élvezetes időszakai, részei… még akkor is, ha vannak nagyon kemény és rázós pillanatok is benne. Amelyek évszázadoknak tűnnek. Míg az élvezetes szakaszok inkább másodperceknek. Pedig valójában az arány a két fél között nem is annyira bántóan kiegyensúlyozatlan. Csak hát… csak hát így vagyunk kódolva. Hogy a rosszat, a nehezebbet könnyebben észrevesszük. Könnyebben nyögünk a teher alatt.

De ugyanakkor az is tény és való, hogy az első tíz-tizenegy év könnyed kis nyári lányregénynek tűnik ahhoz képest, ami utána következik. És nem, nem akarom degradálni a kisgyerekkori nehézségeket, próbákat, megpróbáltatásokat, kihívásokat. Már csak azért sem, mert nekem is volt benne részem elég. És nem, nem túlzok. És nem akarom túldramatizálni. És természetesen nagyon függ a szereplők vérmérsékletétől. De mindent egybevéve, azért ez egy húzós időszak.

Egy hullámvasút. Ahol néha a vasút a magasságok és mélységek után – vagy inkább mellett – betéved a rémségek barlangjába is. Ilyen 2in1 szolgáltatás. A javából.

De egy idő után itt is, ott is felülemelkedsz a félelmeiden és elkezdesz nevetni és jól érezni magad. Jólesően borzongani. És igazából élvezed. A vége felé, amikor már látod a pislákoló fényt, egészen biztosan. Igaz, odáig azért el kell jutni. Mármint a pislákoló fényig. Legalább.

Na de, hogy jön ide a kamaszkor? Úgy, kérlek szépen, hogy ezt is lehet élvezni. Sőt! Mondok ennél cifrábbat is. Kell is élvezni! Mert ez is a szülőség része, még akkor is, ha néha kínzóan fájdalmas. Mert az. Ezt sem tagadhatom el. Főleg olyan kamaszokkal. Mert persze belőlük is többféle van. Van, akivel mindvégig csak a felszínt kapargatjátok és van, akivel minden egyes nap leszállsz a pokolra. És van, akivel napokig lent is maradsz.

Öt gyerekkel nekem mindegyikre van esélyem. Remélem, hogy lesz felszín kapargatós is. Eddig inkább a másik végletet volt szerencsém ugyanis megtapasztalni.

Mondjuk ehhez kellettem én is. Meg a tapasztalatlanságom. És a naivitásom. Hogy elhittem mindent, amit olvastam. Szerencsére aztán inkább a saját szememnek kezdtem hinni. És a tapasztalatoknak. És rátaláltam egy saját útra, amivel nekem feldolgozhatóvá vált a kamaszkor. És élvezhetővé. Nem. Nem könnyűvé. Mert az megint egy más tészta.

* * *

Elsőre talán morbidnak fog tűnni, amit most leírok. De nekem a gyász feldolgozásának öt lépése segített eljutni oda, hogy élvezni tudjam a kamaszkort. Rá kellett jönnöm, hogy nekem el kell gyászolnom a kisgyerekkort, hogy nyitott szívvel tudjak a kamaszaimhoz állni. Hogy fel tudjam dolgozni. Hogy ne minden egyes nap azon keseregjek, hogy milyen helyes kissrác volt Nagyfiú, amikor három éves volt, most meg…?! Most meg állandóan morog, semmit nem csinál, de ha meg igen, akkor inkább jobb lenne, ha mégsem csinálná… Szóval, állandóan ez járt a fejemben, ez határozta meg a tulajdonképpeni viszonyukat.

És ez gáz volt. Nagyon nagy gáz. Mert kimaradtak belőle az élvezetes pillanatok. Mert nem tudtam felülemelkedni azon, hogy ez most más. Egy másik korszak. Ami másik embert kíván. Aki képes túllépni, továbblépni, elindulni, képes újra kíváncsi lenni. Kíváncsi lenni arra a másikra, aki szintén megváltozott.

És akkor jött a járvány. A koronavírus. És teljesen maga alá temetett. De tudtam, hogy túl kell lendülnöm rajta, túl kell élnem. És rájöttem, hogy ez is egy gyászfolyamat. Hogy a régi életemnek/életünknek most egy időre(?) vége, meg kell tanulnom együtt élni azzal, ami most van. És szépen végigmentem a lépcsőkön és a végén eljutottam oda – persze maradtak negatívumok, naná! -, hogy megpróbáljam a lehető legtöbbet kihozni abból, ami rám szakadt és a családomra.

És akkor bevillant. Bevillant, hogy gyakorlatilag ugyanez történik velem a kamaszkorban is. Ugyanezeken a stációkon megyek keresztül. És ha tudatosan csinálom, akkor látni fogom a pislákoló fényt, az elfogadást és a lehetőséget. A lehetőséget arra, hogy a legtöbbet és a legjobbat hozzam ki ebből a korszakból. IS. Hogy élvezzem.

De ehhez végig kell mennem az úton. Végig kell csinálnom. Ez az én utam.

Az első időszak a tagadásé. Á, az én gyerekem soha nem lesz ilyen. És nem is ilyen! Ilyen kamasz?! Hogy így beszéljen velem, mint a szomszéd fiú? Vagy a szembe lakó lány? Kizárt! Az én kamaszom nem (lesz) ilyen. Nem lehet ilyen! Egyszerűen nem! Nem és kész. Én neveltem, jól neveltem, velem ez nem történhet meg.

Aha.

Jöhet a harag. Mégiscsak ilyen. Hogy a fenébe lehet? Nem ezt tanulta tőlem/tőlünk! Nem ezt tanítottuk neki, nem ilyen példát mutattunk! Hú, de dühös vagyok! Rá. Magamra. Magunkra. Mindenkire. A világra. Pont úgy, mint ő. A kamasz.

Az alkudozás. Talán még vissza lehet csinálni. Talán ez csak egy rossz álom?! Rossz! Álom? Mindegy is. Talán pár nap és elmúlik. Biztosan front van. Azért ilyen.

A depresszió talán túl erős kifejezés a következő lelki állapot jellemzésére, de valahol mégiscsak erről van szó. Tényleg megváltozott. Visszavonhatatlanul. Pedig milyen kedves és aranyos volt még pár hónappal ezelőtt is. De vége. Kész. Most nem kedves. Legtöbbször nem kedves. És ez fáj. És nagyon sajnálom magamat. Magamat. Emlékek a kedves, csacsogó, mindig vidám kis szösziről. Aki most a napok nagy részében morgós, dacos, undok, szótlan. Fáj.

De már zajlik a tudatosulás és az átdolgozás. Hogy a végén meglegyen az elfogadás.

Hogy lezárult egy korszak. Lezártunk egy korszakot. Mindannyian kiléptünk belőle és ha nem is tiszta lappal kezdünk előről mindent, azért alaposan megkevertük a kártyalapokat. És ez akkor is egy új korszak. Akkor is, ha elvileg ismerjük benne a szereplőket. De hogy tényleg ismerhessük őket, muszáj tudatosan végighaladni az oda vezető úton. Mert az egyik pillanatról a másikra való váltásban inkább a csalódottság dominál. Hogy nem ilyen lovat akartam! Egyáltalán nem.

Tudom. Csináltam. Sérültem. Sérültünk.

Ma már másképp csinálnám. És másképp csinálom. És élvezem a kamaszkort. Mert meg tudok bele érkezni. A kamasszal együtt. És együtt csinálni. Értő(bb)en. Megértő(bb)en.

Innen pedig már csak egy ugrás, hogy élvezzem, amit lehet. Tiszta szívből. Jólesően. A kamaszaimért. Magunkért. Együtt.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

2 thoughts on “Élvezhető(?) kamaszkor

    1. Szia Hajnalka!
      Köszönöm szépen, hogy benéztél hozzám a blogra.
      Azért egy szuper hír, mert túljutottál az út nagyobbik részén és már a felfelé ívelő szakasz előtt állsz. Innen már csak felfelé és előre. És aztán jöhet a kvázi élvezet, amikor belelazulunk, értjük, megértjük(?), elfogadjuk. Mert mást nem nagyon lehet tenni. És a legvégén megtaláljuk benne a szépet. Mert ott van. Hogy is ne lenne, hiszen a gyerekünk a főszereplő, aki a legtöbbet jelenti nekünk. És megsúgom: ez fordítva is igaz. Még ha most nem is látszik így.
      Bízom benne, hogy neked is meglesz a feloldozás és eljön az öröm pillanata, azé az örömé, amit csak a kamaszkor tud adni.
      Szeretettel: Barbara

Hozzászólás