Nehéz pontosan meghatározni a gyerekkor végét. Ma sok jel mutat arra, hogy ezt valahol 10-11 éves kor tájára tesszük. Nem hivatalosan, nem tudományosan alátámasztottan, csak úgy érzésre. Utána mintha új időszámítás kezdődne. A korszak, ami előhozza a régi érzéseket: Senki nem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz! Helló, kamaszkor, helló!
Joggal kérdezheted, hogy miért csak most írok a kamaszkorról. Miért csak most, amikor már négy kamaszom is van és Legkisebb is nagyon igyekszik felzárkózni a nagyokhoz, bár életkorilag még csak nem is súrolja a kamaszkor alsó határát. Sem. A kiskamaszkorét is csak majdnem.
Miért?
Pont ezért.
Mert egyre több szegmensét fedezem fel ennek az életkornak, egyre kifinomultabb az érzékelésem azokra a dolgokra, amelyek a kamaszokkal kapcsolatosak. És persze nem igaz az sem, hogy nem írtam volna eddig a kamaszokról, de ez a bejegyzés mégis egy kicsit más lesz. Hogy miért? Mindjárt meglátod.
Hadd kezdjem azzal, hogy ennek a posztnak az apropóját több, elsőre jelentéktelennek tűnő dolog adta. Egy interjú, amit pár hónappal ezelőtt olvastam egy segítő tollából, aki felső tagozatosokhoz, illetve gimnazistákhoz jár előadásokat tartani olyan témákban, amelyek fontosak lehetnek a mai tizenkettő-tizennégy-tizenhat éves korosztályok számára. És ő írta le azt a mondatot, hogy ezek a gyerekek magukra vannak hagyva. És a szüleik is. Mintha 10 éves kor után megszűnnének gyereknek lenni, mintha onnantól kezdve nem lenne semmi szükség a támogatásukra, a velük való tőrödésre. És nem csak nekik, hanem a szüleiknek sem. Beletanultak már a szülőségbe, ideje, hogy elengedjük hát a kezüket.
Aztán egy teljesen banális jelenet. Pár évvel ezelőtt Nagyfiú szememre vetette, hogy neki nincs semmi menő dekor a szobájában. Bezzeg a testvéreinek! Vegyek neki valamit. Próbáltam. Isten lássa lelkemet. Két fő akadályba ütköztem: csak lányos volt…, ha volt. Mert mintha tíz éves kor felett elvágnák a gyerekkort. És nincs semmi. Mintha a kamaszok nem léteznének. Már nem gyerekek, de nem is felnőttek.
Aztán volt egy beszélgetésem egy lakberendezővel, amikor Nagyfiú és Nagylány szobáját újítottuk fel. Megkértem, hogy segítsen a dekorációban, a megfelelő hangulati elemek kiválasztásában. És ő széttárta a kezét. Hogy ennek a korosztálynak olyan szerteágazó az ízlése és olyan gyorsan változik, hogy nem érdemes rájuk piacot építeni.
Ekkor már kezdett gyanús lenni a dolog.
És akkor jött az utolsó lökés. Egy beszélgetés az egyik olvasómmal. Aki két kamasz gyereket nevel. És aki azt kérdezte tőlem, hogy akkor most mi van?! Nem érti, mi történik. Eddig úgy érezte, megy a dolog, pont jó szülő. Pont olyan jó, amilyenre a gyerekeinek szüksége van. De most csőd van. Baj van. Ami eddig működött, nem működik. Rossz szülő lett egyik napról a másikra. És nem bírja. És nem tudja, mi változott meg. És hogy lehet ezt az egészet kibírni?
* * *
Igen, azt hiszem, ez volt az a pont, amikor elhatároztam, hogy írok a kamaszkorról.
És arról, hogy igazából nem tudunk mit kezdeni a kamaszkorral. Mint a legelején. Emlékszel? Amikor először kezedbe adták az újszülöttedet. Ó, te jó ég? Mit kell vele csinálni, hogy lesz ezután most? Mi lesz, ha elejtem, ha rosszul fogom?! Pontosan ez történik a kamaszkorban is. Ugyanezek a kérdések kicsit más köntösben.
Jó, talán túlzás, hogy ennyire általánosságban fogalmaztam fentebb. Akkor inkább mondom úgy, kevesen tudnak mit kezdeni a kamaszkorral. És nemcsak mi, szülők vagyunk bajban, hanem úgy nagy közösségi szinten is. Nézünk, mint a moziban, de nem igazán látunk. Küzdünk, hisszük, hogy egyedül és néha – vagy inkább gyakran – kétségbe esünk. Nem kicsit. Nagyon.
Mert a kamaszkor a nagy RELOAD gomb. Amikor minden újraindul. A korszak, amikor újra előtör belőlünk az érzés, amit egyszer már megtapasztaltunk valahol a szülővé válásunk kezdetén, hogy “Teg jó ég! Senki nem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz!”.
Nem bizony. És igen nehéz. (Nyilván alapanyag függő is a dolog. De könnyűnek mondani azért nem lehet. Vagy ha igen, akkor ott valami elcsúszott. Későbbre csúszott.)
Mert míg a kisgyerekkor megpróbáltatásairól, kihívásairól, buktatóiról és persze mellette a sok-sok örömről egyre többen és többet írnak, beszélnek, nagyon helyesen és szükségszerűen, addig a kamaszkorról nem. Vagy nem elegen. És nem eleget.
Pedig kéne.
Sokat. Többet. Még annál is többet. És ami még fontosabb: nyíltan. Őszintén. (Például, hogy a kamaszkor egyik legnehezebben elviselhető tulajdonsága – nekem biztosan – az érzéketlenség. A másik, i. e.: szülők, érzéseinek a semmibe vétele. Hogy nem érdekel, hogy megbántom a másikat, én csakazértis tolom, ami a csövön kifér.)
Mert semmiben nem különbözik attól vagy nem nagy mértékben, mint amikor családdá váltunk. Négy kamasz után egyre inkább így érzem. Az egyik nap még azt hiszem, jól ismerem a gyerekemet, tudom, merre van előre, aztán következő nap egy idegen toppan be a lakásba és nem, hogy azt nem tudom, merre van előre, de azt sem tudom, hogy ki vagyok én. És ami még rosszabb, hogy ki az, aki a gyerekem helyére lépett.
A kamaszkor egy új szülésélmény. Vajúdik a gyerekkor, hogy megszüljön egy új embert. És ezt csak akkor tudom elfogadni és támogatni, ha én magam is újjászületek szülőként. Ha újrakalibrálom önmagam, ha megtanulok olyan dolgokat, amelyeket korábban elképzelni sem tudtam, ha a korábban jól működő rendszereket újratervezem, újraindítom… kitörlöm és újakat alkotok helyettük. És ezt annyiszor megteszem, ahány kamaszom van.
Hogyan lehet túlélni a kamaszkort?
Az első és legfontosabb szabály, amit az elmúlt évek alatt megtanultam, hogy nem túlélni akarom. Már nem. Hanem benne élni. Ehhez iszonyatosan erőt kellett venni önmagamon. Hogy tényleg képes legyek belelazulni. Nem felvenni dolgokat. Hallgatni. És akkor kérdezni és beszélni, amikor a másik félnek jó. És nem direktbe azt kérdezni, amit tudni szeretnék, hanem megteremteni a kapcsolódás lehetőségét. Arról kérdezni, arról beszélni, ami a másik felet érdekli. Először. Utána jöhet az, ami engem érdekel. És lehet, hogy még így sem kapok rá választ. És akkor itt megállni. Nem nyomulni. Nem erőszakoskodni. Hallgatni. Várni. Ezt nekem megérteni és elfogadni a legnagyobb próbatételek egyike volt.
Mit tanultam még?
Megtanultam nevetni. Magamon. Kinevetni magamat. És ezt bátran felvállalni. Hogy ő is nevethessen rajtam. Lerángatni a szülői istenséget a sárba. Ami voltam neki kisgyerekként. Akire felnézett, akit csodált, akit istenített. Akiről azt hitte, hogy tévedhetetlen. Megmutani, hogy nem vagyok isten. Hogy megannyi hibám van. Hogy megannyi rossz döntésem van. És hogy vállalom ezeket. Hagyni, hogy rámutasson ezekre. Hagyni összetörni az ideált. Hagyni megismerni azt, aki ott van az ideál mögött. Hagyni szobrot dönteni. Mert már nem kell mindentől megvédeni.
Hagyni leválni.
Hagyni, hogy felépítse önmagát.
Aki bizony különbözhet tőlem.
Aki vitatkozhat velem.
Akinek önálló véleménye lehet.
Aki távolságot akar tőlem tartani.
Mert így lehet önmaga.
Aki nem én vagyok.
Megtanultam egyszerűbb kereteket tartani. A család érdekében. Heti kétszer leviszed a szemet. Heti háromszor tied a terítés. Hetente egyszer eljössz velem segíteni bevásárolni. Alapszabályok. Nem sok. De ezen túl nem rágni a fülét. Nem piszkálni. Rumli van a szobájában? Nem én lakom ott. Csak akkor rak rendet, ha vendégei jönnek? Rendet rak, halleluja! Nem rakja ki a szennyest? Nem mosom ki. Pampog? Pampog. Legközelebb kirakja.
Megtanultam hinni magamban. Még erősebben. Hogy jó szülő vagyok. Neki a legjobb. Kamaszkorban is.
Megtanultam sírni. Hogy jogom van rosszul érezni magam. Hogy jogom van megsértődni és ennek nyilvánvaló jelét adni. De soha nem úgy, hogy őt hibáztatom. Hogy jogom van elmondani az érzéseimet. Neki is.
Megtanultam tartózkoni az érintéstől. Ha ő így akarja. Képzeletben simogatni, ölelni. Távolról puszit dobni. Értékelni a metakommunikációs jeleket. Kacsintani mindkét szememmel. Külön-külön is. És érteni a kacsintás jelentőségét. Belekapaszkodni, ha más nincs. És újra érteni, értékelni a jelentőségét. És fogadni, ha van érintés. És viszonozni. Természetesen. Minden túlzások nélkül. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A kamaszkor a nagy RELOAD gomb. Nem csak a kamasznak. Nekem, szülőnek is. Amiről jó lenne többet beszélni. Mert itt sem vagy egyedül.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!