Azt mondják az anya-lány kapcsolat különleges. Női közösség. Vonzás és taszítás. Értés és meg nem értés. Értettség és meg nem értettség. Minden és semmi. Te és ő. Anya és lánya. Anyja lánya.
Image by Sabine Nuffer from Pixabay
Anya lánya.
Anyja lánya.
Különleges kapcsolat.
Mert minta. Vagy épp ellenkezőleg. Nem minta. Messzire elkerülendő.
Mert hasonló. Vagy épp ellenkezőleg. Nem hasonló. Különböző.
De mindezek ellenére egy kapocs. Egy olyan kapocs, amiben nemcsak a szülőségem van jelen, hanem valami feljebbvalóság is. Nem egyszerűen a vér köt össze bennünket, hanem annál valami mélyebbről jövő tudás. Közösség.
Különös dolog ez. A fentiek fényében meg különösen furcsa, hogy nekem sokáig, nagyon sokáig nem volt meg ez az érzés. Mindig kicsit bűntudatom is volt tőle.
Nem arról volt szó, hogy ne lett volna/ ne lenne bizalmas a kapcsolatom a lányommal. Ne lennénk elég közel vagy épp elég távol egymástól, mikor hogy szükséges. Nem, nem erről van szó. Ennek ellenére, mindig úgy éreztem hiányzik valami. Ott van egy kis meg nem értés. Egy kis meg nem értettség. És ez abszolút az én részemről érkezik. Érkezett. Abszolút belőlem fakad(t).
Miért?
Több oka is van. Azt hiszem. Az első, ami talán túlságosan is erősen bevésődött nálam, hogy én mindig csak és kizárólag fiús édesanyának tudtam magamat elképzelni. Minden apró részletemben arra kondicionáltam magam világ életemben – vagyis azóta, amióta gyereket szerettem volna…, mert volt idő, hogy azt sem tudtam elképzelni -, hogy nekem fiaim lesznek. Csak fiaim. Három. És ez olyan mélyen belém ivódott, hogy tényleg nem tudtam másra gondolni. Hogy másképp is lehet.
Talán pont ezért érkezett a lányom. Az első fiú után. Hogy ezt az önmagam számára kialakított eleve elrendelést felülírja. Amikor az orvos elmondta, hogy kislányt várunk, majdnem leestem a szülőágyról. Hát az meg hogy?! Nekem három fiam lesz. Az meglehet, asszonyom, de hogy most egy kislánya is lesz, az egészen biztos.
Ezt a beszélgetést életem végéig nem fogom elfelejteni. Ahogy azt sem, ahogy ízlelgettem utána a világot: Lányom lesz!
Onnantól kezdve minden egyes nap rácsodálkoztam, hogy ő tényleg lány.
Aztán megjött a három fiú is. Igaz, volt már egy negyedik is, de kicsire nem adunk, ugyebár. Vagy mi?!
Bevallom, hogy sok mindent megtettem, hogy kicsit fiúsítsam. Világ életében rövid volt a haja, amíg én dönthettem ebben a kérdésben. Az ovis ruháit a bátyjáról örökölte, nem volt kérdés. A színekkel is próbáltam kompenzálni. Ha egyszer-kétszer átment egy-egy csillogós ruha a rostán, akkor igyekeztem kevésbé csillogósat választani.
De ő lány volt minden porcikájában.
Elhibázott döntések voltak? Lehet. Ma már nem tudok változtatni rajtuk.
Aztán ott munkált bennem az is, a fenti döntésekben is, hogy én gyerekként abszolút fiús természet voltam. Sokan mondják ezt magukról, de rólam nem csak én mondtam. Hanem mások is. Akik soha nem tudták eldönteni, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Tettem is rá egy lapáttal. Az egész telepen nem volt soha senkinek olyan rövid, felnyír haja, még a fiúk közül sem, mint nekem. És ez csak az egyik külsőség volt. Volt még ezer más. És persze nem csak külsőségek…
Biztosan ez is benne volt a dologban. Az én felettébb különösen viszonyom a lányságomhoz.
De ő lány volt minden porcikájában.
Az én álarcom pedig szépen lassan olvadni kezdett. És közelebb férkőztem a lányomhoz. De mielőtt odaértem volna, beütött a kamaszkor és mindent összezavart. A kapcsolatunkat a konfliktusok határozták(?), határozzák meg. Nem mondhatnám, hogy most a feltétlen bizalom jellemzi a viszonyunkat. Valahol mélyen biztosan, de a felszínen viharok tombolnak. Amit értek és elfogadok, de ez az anya-lánya közösségünket éppen, hogy nem erősíti.
Minden nap ezzel kelek és fekszem. Hogy küzdünk. És hogy annyira szeretnék mellé érni. Megérteni. Megérinteni.
Csillagfényes este a Balaton parton.
– Megyünk kutyát sétáltatni? – kérdezik a kamaszok.
– Hogy mi? Vettetek egy kutyát? Mikor akartatok szólni?!
– Édesanya, állj már le! Ez csak egy mondás, amit a nagyi szokott használni az esti kikötői lófrálásra.
– Jah, akkor jó. Mehetünk.
Flipp-flopp, csitt-csatt. Csattog a papucsunk egymás mellett. Anya. Lánya. Nem beszélünk. Meleg nyári este, balzsamos a levegő, ragyognak a csillagok. Flipp-flopp, csitt-csatt. Elmarad mellőlem. Vagyis inkább én maradok el mellőle. Egy lépés. Még egy lépés. Egy pillanatra mintha megváltoztak volna az illatok. És könnyedebbek lettek a lépéseim is. Nyurgábbnak érzem magam. A karjaim megnyúltak, az L-es póló lóg rajtam. Ruganyos vagyok. Robbanékony.
A barna jobban tetszik, kedvesebb a mosolya. De a szőkének meg olyan dumája van, hogy elalélsz, ha meghallod. Hm. Imádom, ahogy anya főz. De nem mondom meg neki. Mert nem akarok enni. Kövér vagyok. Nem lehetek séf. Nem akarok kövér lenni. Pedig olyan jó ötletnek tűnt. Anya azt mondja, nem vagyok kövér. Szép vagyok. Anya mindig ilyeneket mond. Anya is szép. De ezt sem mondhatom meg neki. Talán majd egyszer. És talán majd megbocsátja, hogy nem mondtam meg neki korábban. Akkor most a Dani vagy a Gergő? Anna azt mondja, hogy inkább a humorosat válasszam. Mert a mosoly öregít. Jaj, tényleg, nem szabad ráncolni a homlokom. Még ráncos leszek időnek előtte.
– Hé, hé, ki vagy te?
– Te vagyok.
– Ki?
– Te.
– A lány. Aki te voltál tizennégy évesen.
Olyan zavaros ez a világ. Nem tudom, ki vagyok. Néha erősnek érzem magam, néha meg gyengének. Okosnak vagy éppen butának. Valakinek, akinek minden sikerül. Valakinek, akinek semmi sem sikerül. Nem értem. Nem értem magam. Nem értem a világot. Nem értem anyát. Ő sem ért engem. Hogy lehet ezt kibírni?
Flipp-flopp, csitt-csatt. Ó, a fenébe, a derekam!
– Édesanya!
– Igen?
– Lemaradtál.
– Nahát, tényleg! Jövök.
Flipp-flopp, csitt-csatt. Együtt megyünk. Mellé értem. Megértettem. Megérintettem.
Azt mondják, nem létezik időutazás. Talán tényleg nem. Csak egyetlen nyári éjszakán a Balaton partján. Kutyasétáltatás közben. Egy anyáért és a lányáért.
Azt mondják az anya-lány kapcsolat különleges. Női közösség. Vonzás és taszítás. Értés és meg nem értés. Értettség és meg nem értettség. Minden és semmi. Te és ő. Anya és lánya. Anyja lánya.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!