Nagyon nagycsaládos szülőként sokféle kérdést kap az ember. Vicceset, tolakodót, érdekeset, unalomig ismertet… és néha teljesen értelmetlent is. Ez utóbbiak közül toronymagasan vezet a listán a “Hogyan tudod ezt a sok gyereket egyformán szeretni?” mondat.
Love photo created by freepik – www.freepik.com
Néhány másik posztomhoz hasonlóan ezt a bejegyzést is egy olvasómmal való online beszélgetés ihlette. Amelyben sok egyéb mellett az is szóba került, miért van még egy kis plusz bizonytalanság is benne a szokásos mennyiség mellett az újabb gyerekvállalás előtt: kerek perec kimondta, attól fél, hogy nem tudja majd egyformán szeretni a gyerekeit és tart attól, hogy ez féltékenységhez, töréshez vezethet majd a gyerekek életében, amely aztán kihatással lesz a későbbiekre is, nevezetesen az egymáshoz való viszonyukra. És ennél rosszabbat elképzelni sem tudna.
Mert ugye a gyerekeit egyformán szereti az ember? Ugye?
Egyformán. Ugyanúgy. Ugyanannyira.
Ugye?
Ugye nem.
Naná, hogy ez volt a rövid és tömör válaszom. Akár fogadhattál is volna rá. Hiszen ismersz.
És közben meg értem. Mert igen. Még mindig. Még mindig ezek a szavak uralják a gyerekeknevelést.
Egyformán. Ugyanúgy. Ugyanannyira.
Igen. Mert az anyaságban a másság jelenléte és annak elismerése még mindig nem túl népszerű. És nemcsak anya-anya viszonylatban, hanem a létező összes felállásban, például az anya-gyerek viszonyrendszerben sem. És akkor még finoman fogalmaztam. Még mindig hihetetlennek tűnik sokak számára, hogy nem lehet ugyanúgy nevelni, ugyanazokat a módszereket alkalmazni – még egy családon belül sem. És ez alól nem kivétel a szeretet sem. A szülői szeretet sem.
Lehet-e egyformán szeretni a gyerekeinket?
Visszakérdezek, jó?
Hogy lehetne egyformán szeretni a gyerekeinket? Hogy lehetne egyformán szeretni olyan embereket, akik különböznek egymástól? Hogy lehetne egyformán szeretni olyan embereket, akik különböző időpontban lépnek be az életünkbe, akiket épp ezért más lelki világgal, más állapotban fogadunk magunkba?
Hogy lehetne egyformán szeretni őket?
Megsúgom a titkot. Oké? Nem lehet. Nem lehet őket egyformán szeretni. Másképp lehet. És ez benne a legjobb. Hogy minden szeretet szeretet akkor is, ha mindenkié más. Kicsit. Vagy éppen nagyon.
Hacsak a saját példámra gondolok, elképesztő különbségek vannak a gyerekeim felé való szeretetemben. Hülyén hangzik? Na jó, egy kicsit tényleg. De mit csináljak, ha tényleg így van?! Mert nem lehet másképp. Ahhoz, hogy ne így legyen… Á, ez egy befejezhetetlen mondat. Mert nincs ilyen. Még csak akkor sem lenne igaz, ha ikreknek születtek volna. Mert valamelyik mindenképpen az első, a második meg második, a sokadik meg sokadig. És már ez befolyásol. És alakít. És mássá tesz. Nem rosszabbá. Nem jobbá. Mássá. Őket. Engem.
A szeretetet. Ami ugyanaz. Mégis más.
* * *
Harminc éves voltam, amikor Nagyfiú született. Első gyerek. Ezzel szerintem gyakorlatilag mindent el is mondtam. Tényleg mindent. Mert az első gyerek, az első gyerek. Ez egy olyan tény, amivel nem lehet vitatkozni. És ami alapjaiban határozza meg a vele való viszonyunkat. Olyan élményeket, olyan mérföldköveket jelent ez a rövid szó, hogy első, amivel és akivel semmi más nem tudja felvenni a versenyt. Az elsőség örökre szól és mindenbe “beleszól”. Úgy is és annak ellenére is, hogy tudatosan kerülöm az ebből fakadó hibákat, torzításokat. Ami amúgy megvan a sor másik végén is. Legkisebbnél. Mert ő a legkisebb. Az utolsó. Tudván tudom, hogy nem lesz több. Ezért a vele való viszonyom megint alapból más. És ha más a viszony, más a felé forduló figyelem. És a szeretet.
És akkor még nem beszéltem arról a tíz évről, ami a kettejük születése között eltelt. Hogy ez idő alatt én mennyit változtam. Felnőttem vagy legalább “feljebb nőttem”, öregedtem, tapasztaltabb lettem… ötgyerekes édesanya lettem.
És pesze folytathatnám a sort olyanokkal, hogy Nagyfiúban azt szeretem, hogy egy rugóra jár az agyunk. Hogy a legtöbb esetben ugyanarra kanyarognak a gondolataink. Sok mindenről – többről, mint nem – vélekedünk hasonlóan. És bár a kromoszómáink nem egyeznek, mégis ő az, aki a legjobban hasonlít rám külsőleg.
Nagylányban meg éppenséggel mindennek az ellekezőjét szeretem. Hogy kicsit sem hasonlít rám, annál inkább anyósomra. Hogy minden gondolatomat megcáfolja, ezért állandóan inspirál, hogy lássam másként a világot, hogy lehet másként is látni a világot. Középsőben meg a szelídségét szeretem, az alkalmazkodókészségét. Ami hiányzik belőlem.
Négyes Nagyfiú2.0. és Nagylány 4.0. A köbön. Olyan, mint én és kicsit sem olyan, mint én. Kíváncsivá tesz, olyan kanyarokra késztet, amelyeket önmagamtól soha be nem vennék, de ha őszinte akarok lenni, akkor inkább azt mondanám: még csak soha rájuk sem készülnék, hogy bevegyem őket. De vele muszáj.
És Legkisebb. Amit vele átéltem a terhességem alatt, az olyan méllyé tette a szeretetemet iránta, hogy nehéz néha onnan tisztán látni. Sok minden elhomályosul abból a mélységből. Talán ezért is kapom meg a többiektől, hogy vele kivételezek. Pedig igyekszem nem kivételezni. De vele tényleg van egy burkunk, ami közös és amit nagyon akarok védeni.
De hát épp ez az. Épp ettől nem tudom egyformán szeretni őket. Máskor, máshogy, mással érkeztek a világra, a világomba. És közben én is változtam. Önmagamban és mások által.
Na akkor most mondd, hogyan szerethetnék egyformán ennyi különböző embert?!
És még egy nagyon fontos dolog. Tudod, hogy miért nem lehet még őket egyformán szeretni? A befogadó oldal miatt sem. Ami ők maguk. Mert mindegyiküknek más szeretetnyelve van. Innentől kezdve pedig a kérdés nem lehet kérdés.
A szülői szeretet örök. De soha nem lehet egyforma. (Bűntudatkeltő) külső elvárás szintjén sem.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!