Mikor tudunk jól funkcionálni, mint ember? Ha hagynak élni. Naná. És ha persze mi is hagyunk élni másokat. Szülőként sincs ez másképp. Élni és élni hagyni. Gyerekként. Szülőként. Gyereket. Szülőt. Azt kéne. Élni és élni hagyni. Mindenki érdekében.
Background photo created by ijeab – www.freepik.com
Nem is tudom, hogy le merjem-e írni a következő mondatot, amely már-már annyira közhelyes, hogy szinte fáj. De valahogy mégiscsak el kéne kezdeni ezt a posztot. Szóval, leírom.
A járványügyi helyzet és a belőle fakadó karantén olyan hatással volt az életemre, mint kevés más dolog. Pedig én aztán sok dolgot megéltem már. Az öt gyerek meg sok mindenre megtanított. És mégis.
Na. Eddig a közhely. Lássuk, mi van azon túl. Mert az ördög, na meg a lényeg mindig a részletekben rejlik. Nincs ez másképp most sem.
Nem vagyok egy agyalós típus. Nem szoktam túlgondolni dolgokat. Csinálom, mert csinálni kell. Öt gyerek nem nagyon ad időt a filozófálgatásra, viszont nagyon gyorsan ki tud csinálni, ha megállsz mélázni. De tizenhét év alatt megérik az emberben a vágy, hogy meg tudja fogalmazni magában – magának? -, mi is a szülőség lényege. A saját szülőségének a lényege. Mi tartja egyben még?
Fura, hogy ezt most így leírtam. Mert korábban egyáltalán nem gondoltam ezt. Hogy keretbe kéne foglalni a szülőséget. Mert hiszen az egy folyamatosan változó közeg, amelyhez alkalmazkodni kell. Kötelező. Különben vége. Mindennek és mindenkinek. De főleg a botnak. Neki kétszeresen is. Ezt továbbra is így gondolom. Meg azt is, hogy az elvek gúzsba kötnek. Ha ragaszkodunk hozzájuk. Ha észszerűtlenül vannak jelen a szülői létünkben és észszerűtlenül ragaszkodunk hozzájuk. Na meg, ha túl sok van belőlük.
Ugyanakkor meg nem igaz, hogy minden elv eltűnik a gyerekek mellett. Sőt! Most már azt vallom egyre inkább, hogy kell egy-két nagyon határozott elv(?) vagy még inkább vezérfonal, amelyhez ragaszkodunk, amikor csapásról-csapásra haladunk előre a szülőségünk dzsungelében, vágjuk a bozótot, hogy az a nagyon halvány pislákoló fény, ami a jó szülőségünk reménységét jelenti, megmaradhasson ott, az út végén. Akkor is, amikor úgy érezzük: minden elveszett.
Na ilyenkor nagyon jó, ha van vezérfonal. Amiből hitet, erőt tudunk meríteni, ami kapaszkodót nyújt, hogy beválthassuk a reményt. A reményünket.
Nagyon sokan, nagyon sokszor feszegették azt a kérdést az elmúlt évek alatt – és várták tőlem a választ -, amióta blogot írok, hogy ha egy-két mondatban kellene megfogalmaznom a szülőség lényegét, akkor mi lenne az? Mi az, ami mindenek felett jellemzi ezt az életállapotot? Mi ennek az egésznek az esszenciája? Mi az, amitől működik, amitől működhet?
Nyilvánvalóan csak a magam nevében fogalmazhatok, mert ez az én életem. Ez az én vezérfonalam. Az a vezérfonal, amire a karantén olyan élesen és kristálytisztán rávilágított, mint addig soha semmi. Ez pedig nem más mint, hogy az én szülőségem lényege az
élni és élni hagyni
gondolatisága.
Megvan. Megfogalmaztam hát. És kimondtam. És azóta a kockák a helyükre kerültek. Nem egyszerűen csak érzésre rakosgatom a kirakósom elemeit, próbálom illeszteni őket így, ha nem megy, akkor meg úgy, hanem egyre több tudatossággal teszem mindezt. És meglepő módon könnyebb lett, ami eddig inkább nehéz volt. Azok a dolgok, amiken a szív és az ész harcolt. Mert igen, tizenhét év után is megesik, hogy harcol a szív és az ész. Vagy inkább a külvilág felé való megfelelni vágyás és a belső hang. Igen, megesik. Hiába a sok gyerek, a sok tapasztalat, a tudat, hogy nem kéne, akkor is megesik. Mert a szülőség már csak ilyen. Magunkról, emberekről nem is beszélve. Vagy inkább magamról…
Élni és élni hagyni.
Mit is jelent ez pontosan és miért olyan fontos?
A karantén beszűkített, a karantén bezárt egy világba, amely ugyan az enyém volt és amelynek ismertem minden szegletét, de a kapuja mégsem volt zárva soha. Ki lehetett rajta menni, ha úgy akartam és meg tudtam oldani. És megtudtam. Mert fontos volt.
Aztán egyszer csak rám csapták az ajtót és én elkezdtem szenvedni. És ostorozni önmagamat. Hogy miért nem megy, ami eddig ment. … Jó, oké. Mendegélt. Döcögött.
Most meg nem. Mi történt?
Mégiscsak rossz szülő vagyok. A pislákoló fény meg már rég kialudt. Nesze nekem!
Most mondjam ki? Pocsék érzés volt, na. Mert addig azért reménykedtem, hogy na… nem olyan rossz ez.
De ott ezt mintha elvágták volna. És elkezdtem sajnálni magamat. Meg a gyerekeimet. És ez olyan mélyre húzott, hogy csak vagdalkozásra és önsajnálatra futotta a korábbi döcögés helyett. Ami lehet, hogy nem volt tökéletes, de azért mégiscsak döcögött.
És akkor vége lett a karanténnak. És újra kinyílt az ajtó. És kiléphettem rajta, ha akartam. És újra gurulni kezdett a szekér. Néha négyszögletes kerekeken, de gurult.
Hoppá!
Leszálltam a gyerekeimről, újra hagytam őket élni, mert én is élhettem. Kicsit magamnak magamban.
Rájöttem, hogy az én szülőségem akkor működőképes, ha van benne távolság. Olyan élet-szerű. Ha élni lehet benne. A gyerekeknek is és nekem is. Ha nem akarjuk folyton megmondani a másiknak, hogy mit csináljon. Ha bízunk benne. Gyerekek esetén nyilván az életkorukhoz igazodva. Ha elismerjük az önálló létezéshez való jogot is, ami független az épp betöltött szerep(ünk)től.
Rájöttem, hogy nagyon fontos látni és tudván tudni, hogy mi tesz bennünket szülőként egésszé. Nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a saját kereteinkkel, pontosan lássuk, hogy mitől működünk, mettől meddig terjednek az elviselhetőség határai, hol kezdődik a túl sok. Mert a tudás erőt adhat. Erőt adhat túllépni, amikor túl sok. Erőt adhat a türelemhez. És kiveszi kezünkből az ostort. Amivel önmagunkat ostorozzuk, hogy miért nem megy ebben vagy abban a szituációban jól… vagy jobban. És helyette odanyújtja az elfogadás vigaszát. Az önmagunk felé való elfogadást. Hogy azt mondja: “Figyelj, ez most nehéz lesz neked. De mivel tudod, hogy nehéz lesz, ezért nem leszel türelmetlen magaddal, hanem keresel másik utat. Amivel meg tudsz küzdeni ezzel a nehéz helyzettel. És felkészült leszel. Mert fel tudsz készülni. Hiszen ismered a korlátaidat, ismered önmagad.”
És akkor tudsz élni és élni hagyni. Akkor is, amikor nehéz.
És a szekér gurulni fog. Most és mindörökké.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!