Mi az, amit a legnehezebben viselek a szülőségben? Azt, ami körüllengi. A pátoszt. Az elérhetetlen magasságba emelt pátoszát. Nem lehetne, hogy végre oda tegyük a szülőséget, anyák és apák szerepét és minden vele járó egyéb dolgot, ahol a valódi helye van? Az jó életbe?!
Background photo created by freepik – www.freepik.com
Görgetem a netet. Ez év vége felé, mármint az iskolai év vége felé különösen veszélyes mutatvány. Mert ez az időszak egy puskaporos hordó, ha anyai szememmel pásztázom a netet. Mondjuk anyai szemmel nézve amúgy is mindig az. De ilyenkor még inkább. Még annál is inkább.
Meg is érkeztem. A csatamező közepére. Pedig, amit látok, épp kedvemre való. Egy oldal kiírta, hogy a bizonyítvány eredményétől függetlenül minden diákot, aki elvégezte az idei iskolai tanévet, szívesen látnak egy közös bulizásra, fagyizásra, pizzázásra itt és itt. A készlet erejéig. Nyilván. Mondván, hogy nem számít hányas vagy, az számít, ki vagy. Ők kimondták, hogy nemcsak a kitűnő bizonyítványokért jár a jutalom, hanem minden teljesítményért. Legyen az bármilyen. Mert biztosan neked is megvannak azok a posztok, amelyekben ennél vagy annál a cégnél, hirdetőnél, “akárkinél” cirkuszi belépőre, fagyira, jutalomkönyvre vagy különböző élményekre lehetett beváltani a kitűnő bizonyítványokat. Akinek meg nem az volt, az így járt. Vagyis úgy.
Megkülönböztetés. Nekem ezzel eleve bajom van. De ez legyen az én bajom. Mert én öt gyerekkel már látom, vagy kezdem látni, hogy mennyire másképp alakulhatnak a dolgok itt és ott. Emitt és amott. Hogy akinél ez természetes, az a másiknál mennyire természetellenes. Szó szerint és átvitt értelemben is. Persze öt gyereken innen ezt még én sem láttam. És az ember mindig a saját kárán tanul. Meg a saját bőrén. Vagy mi?!
De vissza a főcsapáshoz!
Nem kellett hozzá három komment és máris kitört a háború. A bizonyítási vágy, kényszer. Hogy akkor most ez azt jelenti, hogy lebecsülik azt, aki mégis kitűnő?! Meg, hogy azért ne állítsuk már példának a ketteseket… mert ha dolgozik az a gyerek, akkor nem igaz, hogy csak kettesre futja. Csak tanulni kell! És ne csináljuk már, hogy megjutalmazzuk azokat, akik lustaságból zárták rossz jegyekkel az év végét, mert senki ne mondja, hogy egy kis energiabefektetéssel nem lehet tovalendülni a jó-jeles tartományba… stb., stb., stb.
Megérkeztünk. Megérkeztünk oda, ahonnan nincs elmozdulás.
Állóháború. Mindenki úgy érzi, hogy igazolnia kell magát. Igazolnia kell a vélt vagy valódi igazát. Küzdeni kell. Ütközni kell. Muszáj. Kell. Kell! KELL! Rágni a csontot és nem ereszteni.
Bizonyítani magunknak, másoknak, hogy mi csináljuk jól, a többiek nem.
Borzasztó. Egyszerűen borzasztó.
És tudod, mi a legborzasztóbb? Hogy azért tartunk még mindig itt, mert valami olyan eszményképpel, pátosszal ruházták fel az anyaságot, a szülőséget, amelyet igazából elérni nem lehet, ezért aztán mindenki keresztre feszítve érzi magát és úgy érzi: bizonyítania kell. Mi pedig, mi, szülők, bármin egymásnak tudunk feszülni.
Pedig
senki nem több attól, mert szülő,
senki nem kevesebb attól, mert szülő,
senki nem több attól, mert nem szülő,
senki nem kevesebb attól, mert nem szülő,
senki nem több attól, mert egy gyereke van,
senki nem kevesebb attól, mert egy gyereke van,
senki nem több attól, mert sok gyereke van,
senki nem kevesebb attól, mert sok gyereke van,
senki nem több attól, mert kitűnő a gyereke bizonyítványa,
senki nem kevesebb attól, mert kitűnő a gyereke bizonyítványa,
senki nem több attól, mert nem kitűnő a gyereke bizonyítványa,
senki nem kevesebb attól, mert nem kitűnő a gyereke bizonyítványa,
senki nem több attól, mert terhes,
senki nem kevesebb attól, mert terhes,
senki nem több attól, mert áldott állapotban van,
senki nem kevesebb attól, mert áldott állapotban.
Senki nem több.
Senki nem kevesebb.
Nem ezek adják az emberségünk, a szülőségünk mércéjét. Mert nem lehet többnek vagy kevesebbnek lenni. De remekül bele lehet állni ezzel a mentalitással a lövészárokba és ott is ragadni. Gumicsizmástul, lelkestül, mindenestül. Beleragadni és ott maradni. Örök időkre. És a végén már senki sem tudja, ki kezdte. De leginkább, hogy miért. De harcolni kell!
Mert nem lehet többnek vagy kevesebbnek lenni. Másnak… na, annak lehet lenni.
Ha lehet.
Mert, ha eszményítünk valamit, akkor nem lehet másnak lenni. Vagy nagyon nehéz.
Épp ezért nagyon káros, hogy ha felmagasztaljuk az anyaságot, szülőséget. Ha piedesztára emeljük. Ha olyan tulajdonságokkal ruházzuk fel, olyan elvárásokat támasztunk vele, illetve azt azt gyakorlókkal szemben, amelyekről egyértelműen látszik, hogy nem reálisak, akkor jön a harc. A résztvevők harca. Hogy ne érezzék magukat kevesebbnek. Akkor inkább már többnek azzal, hogy mások közben kevesebbek lesznek. Vagy annak tűnnek. A nagyság árnyékában.
Pedig elég lenne másnak lenni. Merni másnak lenni. És ezt elfogadni.
* * *
Martin Luther Kingnek volt egy álma. Emlékszel? Soha el nem vitatnám tőle. De nekem is van egy álmom. Sokunknak van egy álma. Egyre többünknek van egy álma. Sejted-e, mi az én álmom?
Az.
Ehhez viszont le kell rángatni a szülőséget az amúgy őt abszolút megillető piedesztáról (hiszen a szülőség, az anyaság egy csoda, egy elképesztő varázslat!), mert rossz vért szül. Háborút. Állóháborút. Ami rossz neki. És rossz nekünk. És végre át kell tenni oda, ahova való. Ahova megérdemelten való. Az életbe. A jó életbe! Nem a tökéletesbe. A jóba. Értjük ezt? A jó életbe! Értsük már!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!