A szülőség végtelen(nek tűnő) történet. És az is. De ez nem jelenti azt, hogy ne lennének benne szakaszhatárok, megállók, amelyek meg-megszakítják ezt a végtelennek tűnő fonalat és szembesítenek néha azzal: ez itt most valami új kezdete és a búcsú ideje.
Image by Free-Photos from Pixabay
Igen. Nálunk most tizenhárom év után jött el az első komoly szakaszhatár. Amikor végleg búcsúzunk. Búcsúzunk a kisgyerekkortól. És annak egyik meghatározó szereplőjétől, az óvodától.
Valahol a tudatalattimban ott volt elraktározva ez az információ, hogy 2020-ban a szülőségemben valami komoly szakaszhatárhoz érkezem. De nagyon jó helyen volt ott, így hát nem is igazán foglalkoztam vele. Az első komolyabb szembesülés, vagyis amikor a tudván tudott tény előkúszott az addig biztonságosan elzárt zónának ítélt helyéről és átkapaszkodott a tudatos észlelések fiókba, akkor ért, amikor áprilisban meglátván az óvoda faliújságjára kiakasztott plakátot nem kaptam elő idegeskedve a naptárat, hogy a létező összes helyre felvéssem a beiratkozás dátumát és a szükséges formanyomtatványok listáját és hogy honnan kell őket kinyomtatni. És utána nem fotóztam le külön a telefonommal is a biztonság kedvéért.
Csak álltam a plakát előtt és néztem.
És néztem körülötte a szülőket, akik szorgosan jegyzetelték az információkat halkan megbeszélve egymás között, hogy ki melyik csoportban szeretné látni a közösségi életre megérett gyerekét az új óvodai évben. Én pedig csak álltam ott és figyeltem a körülöttem zajló eseményeket. Már-már majdnem benyúltam a táskámba, hogy mégiscsak elővegyem a naptáramat, hiszen látod!, mások is ezt csinálják, és mégiscsak felírjam a tudnivalókat, de aztán egy pillanat múlva belém hasított: nincs kiért… Nincs többé kiért. És ez furcsa érzés volt. Leírhatatlanul furcsa.
Másodszor pedig épp a napokban tudatosult bennem, hogy kész, vége. Lejárt a szavatosságunk. Az óvodai szavatosságunk. Még a járványhelyzet kitörtése előtt úgy határoztam, hogy három-négy hétre beküldöm nyáron az óvodába Legkisebbet. Aztán jött a vírus és mindent átírt. Nem jártunk óvodába. Aztán jött a hír, hogy ismét lehet menni. De nem mentünk, mert a nagyokkal itthon tanultam és több lett volna a macera bevenni Legkisebbet, mint itthon lefoglalni.
De azért a nyári óvodai napokról nem mondtam le. Még mindig úgy gondoltam, hogy négy hétre beviszem majd, hogy mindenkire jusson egy kis idő nem akkora tömegben, mint az nálunk általában megszokott. De újra keresztülhúzták a számításaimat. Akkor zár be az ovi, amikor vinni szerettem volna Legkisebbet. Így nem viszem.
Nem járunk többet óvodába. Kurtán-furcsán, de vége lett. Vége van.
Lezárult egy korszak.
Az elmúlt tizenhárom évben öt gyereket írattam be óvodába, minden évben volt legalább egy óvodásunk, így ha beiratkozás nem is volt minden évben, de tennivaló, jegyzetelnivaló, intéznivaló mindig akadt.
És most ennek egyszer s mindenkorra vége.
Nem kell többé gyümölcsnaptárat jegyzetelnem, minden reggel figyelmeztetni magam, hogy lecsippantsam az ebédkártyát, hogy hétvégente hazavigyem az összes koszos ruhát, ne csak azokat, ami az épp aktuális óvodásom szerint koszos. Nem kell többé három-négyhetente péntekenként a hónom alá csapnom az ágyneműt, hogy aztán rendre otthon hagyjam a következő hétfőn, és a felismerést követőben öles léptekkel rohanjak haza a szárítógépben aszalódó takaróért, lepedőért és kispárnáért és ha már úgyis hazamentem, akkor utólagosan bevigyem Balikót, a LEGO-s könyvet, a cápát, a dinót, a nyunyit… és a traktort. Nem a pirosat! A zöldet. A farakodósat. És a kisautót, a nagy autót, a taxit, a buszt, a motort, a színezőt, Cirót, Pepét és Lőrit…
* * *
Öt gyerekkel, két óvoda, tizenhárom év. Ennyi az annyi.
Pontosan emlékszem, hogy indultak az első napok. Nagyfiú bátor volt és kíváncsi. Nagylány inkább csak kíváncsi. Középsőben nyoma sem volt egyiknek sem: sem a bátorságnak, sem a kíváncsiságnak. Őt az hajtotta, hogy a testvéreivel akart lenni. Ez adta a kitartását. Négyest a közösség vonzotta. És Legkisebb? Talán leginkább a megszokás vitte. Hogy az óvoda az élet része. A testvérei életének része, így az övé is.
Adtak. Kaptak. Sokat. Keveset. Szerettek. Utáltak. Jöttek. Mentek. Váltottak. Maradtak. Nevettek. Sírtak. Játszottak. Kakaskodtak. Örültek. Haragudtak. Veszekedtek. Kibékültek. Tanultak. Felejtettek. Rajzoltak. Firkáltak. Építettek. Romboltak. Elestek. Felálltak. Suttogtak. Kiabáltak. Segítettek. Durcáskodtak. Elutasítottak. Befogadtak. Felnőttek. Kicsik maradtak. Kirepültek. Visszatérnek.
Katica, nap, dominó, ház, vonat, vitorlás, asztal, szánkó. A jeleink. Jó volt veletek. Isten veletek!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!