A járványügyi helyzet korábban soha nem tapasztalt élményekkel szembesített mindenkit. Szülőként és gyerekként az egyik legellentmondásosabb “adomány” a digitális oktatás volt. Mit kaptunk a kényszerűségből megtapasztalt, számunkra új formától? És mit nem? Mire tanított? És még inkább: mire figyelmeztetett?
Photo by Marvin Meyer on Unsplash
A magyar közoktatás elavult. A magyar közoktatás száz sebből vérzik. A magyar közoktatást meg kell reformálni.
Ugye, ismerősen hangzanak ezek a mondatok? Naná!
Hát, 2020. március 16-tól kezdve három hónapon át megtapasztalhattuk, milyen az oktatás másik arca. A digitális.
Elsőre? Merőben más. Merőben szokatlan.
És talán nem egészen olyan, amilyennek elképzeltem. Most már bevallhatom. Nyilván ebben az is közrejátszott, hogy senki nem volt rá felkészülve és semmi nem volt rá felkészítve. Mindenki és minden kényszerpályán mozgott, ezért aztán nem lehetett ez a fajta digitális oktatás az, ami lehetett volna. Vagy aminek kellett volna lennie. Vagy, ami a képzeletünkben él a más országokból hozott példák alapján.
Az első napok öröme után, hogy végre!, végre! megvalósulhat, amire régóta vágyunk, jött a kijózanodás. Hogy ez bizony nem az lesz, amire vártunk. Pont azért, mert senki és semmi nem volt rá felkészülve/felkészítve. Az illúziók kora tehát hamar lejárt. Jött a kőkemény valóság: digitálisan oktatni az otthonainkban a gyerekeinket, miközben mi magunk is dolgozunk. Szerencsésebb(?) esetben ugyanott, ahol a gyerekeinket kellett (volna) tanítani, szerencsétlenebb esetben távol tőlük a nap nagyobbik részében és akkor munka után jöhetett az oktatás.
Senki nem volt könnyű helyzetben. Viszont mindenki nehézben. Ennek ellenére – szerintem – nem lehet egyértelműen kudarcnak nevezni ezt a kényszer szülte megoldást. Persze egyértelmű sikernek sem. Mert az igazság megint valahol félúton van, ahogy mindig. Viszont mindenki leszűrhette belőle a maga igazságát. Igazságait. Mert túl nagy falat volt ez a digitális otthonoktatás ahhoz, hogy csupán egyetlen igazságot szűrjünk le belőle.
Én nekem rögtön három is akadt. Mint a magyar igazságokból általában. Na meg egy negyedik ráadás.
Talán kezdjük azzal a nem mindenki számára egyértelmű igazsággal, hogy amit mi itt most végigvittünk tanárként, szülőkét, gyerekként, annak nem sok köze van a digitális oktatáshoz. Ez gyakorlatilag a fennálló oktatási rendszer digitális eszközökre való átvitele volt. Mindenféle digitális oktatásra jellemző módszertan nélkül. Betoltuk/betolták/betolatták a frontális oktatást az online térbe. Annak minden fennálló hibájával együtt.
A hetek múlásával persze mindenki szert tett valamiféle tapasztalatra és jobb esetben ebből levont valamiféle következtetést és még jobb esetben ezt aztán megpróbálta átültetni a való életbe. De még ezekkel együtt sem sikerült áttörni az üvegplafont. A frontális oktatás évtizedek óta beágyazott, begyakorolt, “begyöpösödött” eszközeiből az online tér maga nem varázsolt digitális oktatást. Sem korszerűtlent, sem korszerűt. A hetek múlásával szomorúan konstatáltam, hogy gyakorlatilag csak az oktatás helyszíne változott meg, a szemlélet nem (mondjuk ennyi idő alatt nem is lehetett volna észszerű elvárás… de azért olyan jó lett volna). A legtöbb esetben azonban minden maradt a régiben.
A második nagy igazság, hogy nincs egységes álláspont abban, hogyan kellene nekünk, szülőknek viszonyulnunk a gyerekeink relevanciájában az online térhez, a gyerekeink internetes közegben való megjelenéséhez. Mindenre láthattunk példát. És annak az ellenkezőjére is. Volt, aki mindent megengedett, volt, aki semmit. És voltak, akik valahol a kettő között álltak és volt, amit engedtek és volt, amit már nem.
De hogy egységről szó sem volt, az egészen biztos.
Ahogy arról sem, hogy a tanárok tisztába lettek volna azzal, hogy mit kérhetnek és mit nem. A kialakult helyzetre reagáló szakértők között sem volt mindig egyértelmű az összhang, így aztán hivatkozni, érvelni is nehéz volt szülőként, ha úgy adódott a helyzet. Márpedig adódott. Nem is egyszer. Amikor például akadálypályát kellett volna építeni a lakásunkban és körbefilmezni, amint a gyerek teljesíti azt és ezzel nemcsak a gyereket toltam volna ki az online térbe, mások arcába tolva az esetleges hiányosságait fizikai erejének területén, hanem még a lakásunkat is bárki megbámulhatta volna a maga teljességében. Micsoda kilátások! Illetve belátások… khmm.
Mi az óvotos duhajok táborát erősítjük, erősítettük. Nem, nem videóztuk a gyerekeket versmondás, hangos olvasás, éneklés közben, nem küldtünk fotókat az elkészült technika házi feladatokról úgy, hogy mellé a gyereket is betettük életnagyságban és nem, nem filmeztük őket tornagyakorlatok közben sem. Ugyanakkor Skype-on engedtük a zeneórákat, az edzéseket, a fejlesztő foglalkozásokat.
Nem arról van szó, hogy a tanárainkban nem bíztunk volna, hogy esetleg átadják másoknak a felvételeket. Nem. Inkább a rendszer sérülékenysége, kihasználhatósága aggaszt(ott). És a tény, hogy ami egyszer felkerül a netre, az bizony örökre ott marad. És az, hogy aki ma a gyerekünk öri-barija, az holnap akár az öri-harija is lehet és a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással (még akkor is, ha nem szándékosan csinálják). És egy ártatlan kép vagy videófelvétel onnantól kezdve egészen más utat járhat be. Mert bármi bárhonnan lementhető. Egy pillanat alatt.
Az online zaklatás létező jelenség. Ezt nem lehet tagadni. Nem is szokás. De mintha mindig csak a szomszéd gyerekével esne meg… Hm.
Jöjjön a harmadik igazság. Nem véletlenül nem lettem tanár.
Azért nem lettem, mert mindig is tudtam, hogy ez a pálya nem nekem való. Az otthonom falai között sem. A tanárság, a pedagógus lét hivatás. Olyan hivatás, amelyre az arra (el)hivatottak éveken át készülnek. Különböző módszertanokat tanulnak, hogy a lehető legsikeresebben oktassák azokat, akiket rájuk bíznak. Nem tud mindenki tanár lenni. És nem is kell mindenkinek annak lenni. De akkor ne is várja el senki, hogy azok legyünk. Pláne nem egyik napról a másikra.
Mi következik ebből? Hogy a szülő nem veheti át a tanár szerepét. Ahogy a tanár sem a szülő szerepét. Eddig csak ez utóbbira láttunk főleg példát, de most bebizonyosodott, hogy fordítva sem működik. Egyik fél sem veheti át a másik szerepét. És ez így van jól. Kölcsönös tisztelet. Empátia. Megértés. Oda és vissza. És így lesz jó. Mert a közoktatásnak bizony erről is szólnia kell. Kellene… Mert a közoktatás nem csak tananyag, nem csak tudnivalók tömkelege, módszertanok, hanem emberi viszonyok, viszonyrendszerek tárháza is. Ugyebár.
És mi a ráadás? Az, hogy akárhogy is tanulunk, offline vagy online, a gyerekeimmel való kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolatom marad a legfontosabb. És ehhez tűzön-vízen ragaszkodom. Az online oktatásban tapasztaltak után pedig még inkább. Mert azért az első napokban, hetekben belefutottam az ellenkezőjébe rendesen. Volt minden, mint a búcsúban: veszekedés, kiabálás, sírás, erőfitogtatás, szülői tekintély stb. És mindez egész nyilvánvalóan szoros összefüggésben állt a harmadik igazsággal. Hogy nem vagyok tanár. Szülő vagyok. Édesanya vagyok. És ez egy teljesen más kapcsolatot feltételez a gyerekeim irányába.
És nem, nem engedhetem, hogy ez – amiért oly sok éven át dolgoztam és amiért oly sok mindent megtettem, elengedtem, újraterveztem – áldozatul essen bárminek. Ahogy korábban bizony megtörtént. És erre nem vagyok büszke. Kicsit sem. Legyen az akár az online oktatás.
És mostantól még bátrabban vállalom, hogy ha kell, akkor – természetesen a kötelességtudatot nem feledve – minden lelkiismeretfurdalás nélkül leszek még inkább cinkosa a gyerekeimnek: segítek a leckében, együtt rajzoljuk meg a földigilisztát, vagy inkább én rajzolom meg, ha úgy adódik, mert nincs az a jegy, amiért megéri veszekedni, tújhajszolni őket. És nem, nem a jegyeken múlik a jövőjük. Ezt már korábban is tudtam. Hasonlóan erős élményeknek köszönhetően. De most újra megerősítettem magamban ezt a felfedezést. És persze nem is azon, hogy tudnak-e földigilisztát rajzolni általános iskolában. A harmonikus kapcsolatunkon, a kiegyensúlyozott családi viszonyainkon viszont annál inkább.
És mi a végszó? A tanulság? A digitális oktatás nem rossz, sőt!, mert tényleg lehet belőle tanulni. Mondjuk nem feltétlenül azt, amit elsőre gondolnánk, de annál fontosabb dolgokat. Aztán már csak hasznosítani kell a tanultakat. “Okos” diák módjára.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!