Szülőség? Nehéz?! Ugyan már!

A szülőség nem lehet nehéz. Ha jól csinálod. Ha jelen van a szeretet. Nem lehet nehéz. Ezt mondják. És ez az illúzó. Mert a szülőség néha igenis lehet nehéz. Lehet problémás. Lehet kiakasztó. Különféle okokból. Ha jól csinálod és van szeretet. Akkor is. És akkor nehéz igazán.

a szülői szeretetről

Photo by Caroline Hernandez on Unsplash

Ezt a posztot százszor meg akartam írni már. És meg is írtam. Nem is százszor. Ezerszer. Elméletben. De papírra – és billentyűzetre – még soha nem vetettem. Nem volt hozzá elég bátorságom.

De most átkattant valami. És úgy döntöttem megírom. Akkor is, ha tabukat dönt. Mert azt akarom, hogy tudd, a szülőségben rengeteg a tabu, amiről nem beszélünk. Még mindig. Amiről ez az írás is szól, az is a tabuk közé tartozik.

De előtte hadd mondjam el, hogy miért döntöttem végül a történet megírása mellett. Miért éppen most?! Azért, mert a járványhelyzet nyomán fellépett élethelyzet, a karantén még inkább megmutatta, hogy mai világunkban és nem csak a mi kis országunkban, hanem úgy széles e világon, a szülőknek még mindig Hallgass! a neve. Szülői mivoltunkban nem beszélhetünk a nehézségekről, mert azonnal jönnek a kontrák. Te akartad! Te választottad! 

Szülőként nem lehet tévedni, nem lehet botorkálni, nem lehet utat keresni, nem lehet hibázni. Itt mindig mindent elsőre tökéletesen kell csinálni. Panasznak, nehézségek emlegetésének pedig helye nincs. Minden más szerepünkben elmondhatjuk, ha valami sok, ha valami meghaladja a képességünket, ha segítségre szorulunk, de ha szülőként állunk ki a világ elé, akkor nincs nehézség, nincs probléma… vagy ha van, te vagy a hibás és leginkább oldd meg egyedül, ahogy tudod, de a végeredmény pöpec legyen ám!

A karantén alatt ömlöttek a csípős hangvételű riposztok, ha valaki fel merte emlegetni szülőként, hogy most azért akad némi nehézség itt-ott. Jöttek az okosok, hogy ha most nehézségekbe ütközöl, akkor valószínűleg az átlagos hétköznapjaidban sem stimmelnek a dolgok, ott is gondjaid lehetnek, rossz szülő vagy alapból, csak ez most még jobban kiütközik. Stb., stb., stb.

Imádtam olvasni őket. Ja. Nem.

Tehát az egyik ok, amiért ez az írás megszületett, hogy meg akarom mutatni, a szülőség igenis (lehet) nehéz. Tele van embert próbáló helyzetekkel, olyanokkal IS, amelyekre nem is számítasz és amelyeket nem lehet megoldani azzal, hogy heti menüt tervezel, hogy a gyerekeidet bevonod a házi munkába, hogy konmarizol, és ezzel tartasz fent mindenki számra élhető és általad is rendben tartható családi lakóteret. Nem. Mert nem ettől nehéz a szülőség. Ezektől is, persze. Ezeket látják mások, de ez csak a felszín. Annak is csak egy része. De nem ezektől nehéz. Hanem attól, amit ezek eltakarnak. Attól, amitől ezek is nehézzé, problémássá, nehézkessé válhatnak.

Mert a mélyben rejtőzhetnek más dolgok is.

A másik ok, amiért ez a poszt megszületett, hogy sokszor kapom meg: nekem könnyű, mert olyan elfogadó vagyok mások irányába. Nem ítélkezem.

Aha. Amúgy tényleg nem. Mert megtanultam, hogy nem lehet ítélkezni. Kőkemény leckéből tanultam meg.

Mert ez az elfogadás, nem-ítélkezés dolog nem csak úgy jött az életembe. Meg nem is így születtem. Nem bizony. Engem erre az élet igen kemény leckével tanított meg. És tanít minden egyes nap. Most is. És ha így nézem, életem végéig fog.

És én elfogadom ezt a tanítást és befogadom nap nap után, hogy képes legyek szeretni a gyerekemet.

Igen, ez a poszt a szülői szeretetről szól. Arról, amiről mindenki azt hiszi, hogy az úgy van. Magától. Magától értetődően. És hogy aki erre nem képes, az rossz szülő. Ez valamilyen szinten igaz. De tudod, van az úgy, hogy nehéz ez a szeretet. És nem azért, mert bármelyik fél rossz lenne. Nem azért. Hanem egyszerűen azért, mert nagyon különböző a két fél. De ettől még egyikük sem rossz.

Az én szülőségem ezért nehéz. És ez bizony néha kiakaszt. És néha, amikor már túlcsordulna és kibukna belőlem nem éppen konszolidált módon, akkor még előtte elmondom, kimondom, leírom, kiírom a szofisztikált változtatot. Nekem ezzel a nehézséggel minden nap szembe kell néznem és küzdenem kell. Küzdenem kell a szülői szeretetemért. És ez néha nagyon kimerítő. És néha nagyon elfáradok benne. És ez a fáradtság szétterül. Néha ellep mindent. Lenyom a víz alá. És akkor beszélek olyanokról, hogy öt gyerek mellett nehéz rendet tartani, fárasztó a logisztika stb. Terelek. Mert, ha az igazi nehézségről beszélnék, akkor nem ennyit kapnék a nyakamba. Hanem sokkal többet. Meg még annál is többet.

De egyszer akkor is ki kell mondanom. Hogy, akik leoltják a nehézségeket emlegető szülőket, végre lássák, mennyire a felszínt kapargatják. Mennyire nem tudnak semmit. Mennyire nem értenek semmit. Mennyire szerencsések, hogy nem kell tudniuk, nem kell érteniük.

 

Van nekem egy gyerekem. Oké, öt, de most csak erről az egyről szeretnék mesélni. Szóval van nekem ő. Ő, aki teljesen más, mint a másik négy. És teljesen más, mint Férj. És teljesen más, mint a család. És teljesen más, mint én.

És nem egyszerűen úgy más, hogy másképp csinál dolgokat, mások a szokásai. Nem. Ő az az ember, akivel bizonyára távolságot tartanék, ha nem lenne a gyerekem. Nekem van egy kialakult gondolatiságom, mit tartok fontosnak az életben, egy emberben, mitől gondolom, hogy egy cselekedet jó vagy rossz, mitől gondolom, hogy egy ember jó vagy sem. Ő azokat a tulajdonságokat viseli magán, amit én rossznak (finomabban: nem helyesnek) – mondom, a saját értékítéletem, mércém szerint – tartok más emberekben.

Neki azok a dolgok fontosak, amelyek nekem lényegtelenek, súlytalanok, értéktelenek.

Ő volt az, aki a születésekor nem sírt fel, csak nyöszörgött. Ő az, akiről nincsenek csecsemőkori, kisgyerekkori emlékképeim. Nem emlékszem, hogy mikor ült/állt fel. Mikor és hol indult el először. A többiekére emlékszem. Napra pontosan. Ahogy mindegyikük életéből fel tudok idézni egy-egy meghatározó ruhadabot. Nála ez sincs meg. Nem emlékszem, hogyan szopizott, hogyan kezdtem el vele a hozzátáplálást stb. Mintha blokkolna az agyam. Mintha tiltakozna.

Vele még a testünk is egymásnak feszül. Ha fogom a kezét, mindig ridegnek, hidegnek érzem a bőrét. Nem tudnak egymásba simulni a tenyereink. Az öleléseink is erősek. Nem lágyak. Küzdelmesek. Különböznek a perceink is: ha én tik, akkor ő tak. Soha nincs közös tik-tak.

Ő az, aki olyan dolgokat szeret, amit én utálok. Ő az, aki olyan hangokat olyan hangsávban tudott kiadni kicsiként – és néha még most is -, amitől a hátamon feláll a szőr.

Ő az, aki én nem vagyok. Ő az én ellentétem. Mindenki ellentéte. De legfőképp az enyém.

 

Ő az én gyerekem.

És én szeretem.

De ez a szeretet nehéz.

És ez a nehéz szeretet néha belep. És beterít. A nehézsége. És mindent megnehezít. Mindenek felett a szülőségemet. A többiekhez való viszonyomat is próbára teszi. De ezt nem látja senki. Ők csak a küzdést látják. Hogy néha elbukom. Hogy néha nem találom az utat. Hogy néha panaszkodom és azt mondom: nehéz. Hogy nem tudok perfekt szülő lenni. Olyan, amilyennek ők elképzelik a tökéletes szülőt.

Én azért tudok “annyira” elfogadónak lenni, mert annak kell lennem. Mert a saját bőrömön, szülői bőrömön tapasztalom meg a másságot. A nehéz szeretetet. Ami kihat minden másra. Is.

De erről nem beszélek. Mert a szülőség nem nehéz. Nem lehet nehéz. Vagy? Vagy… És akkor már csak az elfogadással kellene kezdeni valamit. Anélkül, hogy meg akarnád tapasztalni a nehéz szeretetet. Mert hidd el, nem akarod.

Inkább csak gyúrjunk együtt az ítélkezésmentes elfogadásra! Az könnyebb.

Nekem elhiheted.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

2 thoughts on “Szülőség? Nehéz?! Ugyan már!

  1. Kedves Barbara! Szívemből szóltál! Az öt között nálunk is van egy, aki soha sehová, semmiben nem passzol bele. És nálunk a családban mindegyik generációban van EGY ilyen! Soha, sehová, semmilyen körülmények között. Iszonyú nehéz emberek és mégis valami okból kifolyólag mindig megtalálják azokat, akik értékelik az ő tulajdonságaikat! A mienkkel pontosan azt élem át napról napra, amit fentebb leírtál-a nevetéstől a könnyes, görcsös sírásokon át, a csúnya beszédig az égvilágon minden előjön akár naponta is a skálából. Babának is más volt. Ő az akinek tudatosan kezdtem mondani, hogy szeretlek, mert éreztem, hogy ez NEM magától értetődő, a naplójába csak és kizárólag olyan dolgokat írtam le, amik számára pozitívak. Amúgy ez nem rossz, mert vele kapcsolatban a nehezebb eseményekre magamtól emlékszem. Most elsős, s konstatáltuk, hogy ha eddig semmiben nem közelített a családhoz, ezután már aztán végképp nem fog. DE: a saját különbözőségével gazdagítja a családunkat, izgalmas ötletekkel kell szembenéznünk, és ha optimistán és jókedvűen (esetleg trendi módon) akarom kifejezni magam: minden nap át kell lépnem a komfortzónámat. De, hogy őt szeretni tudjam, azért nagyon sokat imádkozom és megküzdök minden egyes nap.
    Dóri

    1. Kedves Dorottya!
      Nagyon nagy öröm nekem, hogy benézél hozzám a blogra és időt szántál erre az írásomra. Az pedig még nagyobb öröm, hogy tudom: nem vagyok egyedül. És nem is csak mi ketten vagyunk, akik ezzel néznek szembe.
      Tetszik a pozitív hozzáállásotok, én is erre igyekszem koncentrálni, de persze vannak olyan napok, amikor sehogy sem sikerül és bizony keményen egymásnak feszülünk. De azt is tudom, hogy nem véletlenül alakult így, nekünk dolgunk van egymással. Attól függetlenül, hogy ehhez nekem sokszor bele kell halnom és fel kell támadnom. De mind okkal történik.
      Köszönöm, hogy megosztottad velem a ti történeteteket, sokat jelent tudni, hogy máshol is van ilyen.
      Gyere máskor is, hátha találsz számodra érdekes olvasnivalót. Én várni foglak.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) Pomeisl-Sárfalvi Dorottya bejegyzéshez Kilépés a válaszból