Játszótér – a szükséges rossz?

Játszótér. Van, aki imádja és van, aki utálja. Dehogy megkerülhetetlen eleme a gyerekes létnek, az egyszer biztos.

hirdetés, Wickey

játszótér a szükséges rossz

Photo by Johnny Cohen on Unsplash

Azt hittem, már végleg kinőttünk a játszótér-korszakból. Azt hittem, hogy már túlvagyunk rajta. És a hit mellett minden idegszálammal reméltem is…

Ezért lepett meg, hogy amikor a szokásos szombati körtúránkról hazafelé jövet átvágtunk a nemrég felújított szomszédos parkon, Négyes és Középső egyszer csak hirtelen lefékezett, majd azt mondták egyszerre: menjünk be a játszótérre. Hogy mi van? De hát elmúltatok tíz évesek! A játszótér már nem nektek való! De menjünk beeeee!

Bementünk.

És nem hittem a szememnek. Egyik játéktól a másikig rohantak, gondosan kikerülve a kisebbeket, trambulinoztak, hintáztak, kötélmásztak és még a homokozóba is beültek várat építeni. Na meg bandáztak, haverkodtak és röpke tíz perc ismerkedése után összegyűjtöttek vagy egy hétre való programot az új haverokkal. Én meg ültem a padon és csak néztem ki a fejemből. Ugyanakkor meg végtelenül hálás voltam, mert kaptam majd háromnegyed óra nyugalmat. És olyan önfeledt, közös nevetést, amelyet már régen hallottam tőlük. Mert mostanában leginkább marni szokták egymást. Ahogy az a nagyon közeli születésű testvérekkel megesik kamaszkor elején, közepén, végén. Amikor nő az ego, meg táncot járnak a hormonok.

– Indulunk – jelentettem be egy idő után.

– Még öt percet!

– Oké, akkor ahogy megbeszéltük, holnap találkozunk itt a bejárat előtt, mindenki hozza, amit vállalt, jó buli lesz – sutyorogták egymás között.

– Na, akkor csá! Holnap – emelték meg újra a hangjukat és kacsintottak egymásra az újdonsült haverok.

Szóval mindannyian élveztük a váratlan látogatást a játszótéren. Pedig én az a szülő vagyok, aki világ életében utálta a játszóteret. Kínszenvedésnek éltem meg azokat az éveket, amikor a gyerekeimmel naponta, kétnaponta az volt a program, hogy felkerestük a házunk közelében található játszóterek valamelyikét. Mert ez volt az egyetlen örömöm az ürömben, hogy legalább nem ugyanazt az egyet kellett látogatni nap nap után. Hanem sok közül válogathattunk, mert vagy fél tucat, de inkább kilenc kisebb-nagyobb, modernebb, lelakottabb, felújított, felújításra váró, zárt, nyitott játszótér van a közelünkben.

Ez a változatosság volt az egyetlen, ami életben tartott, miközben éveken át hurcibáltam a vödröket, lapátokat, kis dömpert, nagy traktort, ilyen-olyan homokozóformákat a gyerekeim után, hogy aztán persze mindig a másé kelljen.

Az igazság az, hogy én már gyerekkoromban sem szerettem a játszótereket. Mondjuk a szüleim nem is igazán vittek, na meg nem is igazán voltak ott, ahol laktuk, csak fent a városi részen, oda meg nagyon ritkán tévedtünk fel és akkor sem azért, hogy a tíz emeletes panelházak betondzsungelében a játszótérre menjünk, hanem hogy feladjuk a postán a leveleket. Ráadásul nekem volt egy privát játszóterem: a házunkat körülvevő hatalmas kert. A konyhaablakkal szemben álló diófára felkerült egy fából készült gyerekhinta, alá pedig egy jókora homokozót kerített az édesapám. Ez volt az én játszóterem.

Remekül éreztem magam benne, bár egy igazi, váras, mászólétrás, csúszdás komplett Wickey kerti játszótérnek még jobban örültem volna. De azt már csak a gyerekeim kapták meg a nagyszüleiktől. Ennyit a gyerekkori álmokról… de legalább beteljesült. Ha még egy kis generációs csúszással is.

 

Wickey kerti játszótér
Kép: Wickey.hu

Szóval introvertált, antiszociális gyerekként nekem maga volt a paradicsom ez a privát kerti tér. De néha… néha – a közösségi kapcsolódáshoz köthető ellenszenvem ellenére – azért éreztem, hogy hiányzik belőle valami. Vagy inkább valaki. Egy másik gyerek. Vagy sok másik gyerek. De nem volt. Nem voltak. Így aztán egyedül játszottam át a játszótéri éveket a kertünkben.

Aztán felnőtt lettem. Majd édesanya. És beláttam, hogy a játszótér több, mint amint én korábban beleláttam. Mert a játszótér jó hely. Jó hely is tud lenni. Több szempontból is. Ehhez kicsit meg kell dörzsölnünk a szemüvegünket…

Jó hely, ha kicsit le akarjuk magunkról akasztani a gyereket, mert szeretnénk egy kis levegőhöz jutni (és nem igaz, hogy nem lehet elrejtőzni a többi szülő elől, csak kellően fel kell szerelkezni hozzá), jó hely, ha a gyereket szeretnénk közösségbe vinni vele egykorú, vagy nála kicsit kisebb vagy nagyobb gyerekek közé, és jó hely, ha csak kettőnkre, magunkra és gyerekünkre szeretnénk koncentrálni.

Hovatovább a játszótér egy bizonyos életkori szakaszban a legjobb helyek egyike a biztonságos mozgásformák kivitelezésére, mindenféle drága otthoni fejlesztő eszköz beszerzése nélkül fejlődik a gyerek egyensúlyérzéke, reflexe, fizikai kondíciója és ha szerencsések vagyunk és zöldövezeti a tér, akkor még a jó levegő is biztosított. További plusz pont, hogy ezekkel egy időben a szocializáció kérdése is megoldott a játszótéren.

A tematikus játszóterek, amiből a mi környékünkre az átlagosnál több is jutott, pedig a hab a tortán: nem egyszerűen a homokozó-csúszda-hinta Bermuda-háromszögének unalomig ismert terepe, hanem igazi kaland, közös gyerek-szülő kaland, ha hagyjuk magunkat egy kicsit megvezetni a gyerekeink által és visszautazunk a saját gyerekkorunkba.

Játszótér – a szükséges rossz?

Ha innen nézzük, akkor nem. Sőt.

De ettől én még nem szerettem. És szenvedtem. És örülök, hogy túl vagyunk rajta. De annak is örülök, hogy a gyerekeim megtapasztalhatták azt a részét, amiben nekem soha nem volt részem a privát játszóteremen. A társaságban létezést. Mert az ember társas lény. És a társasági élet egyik első színtere a játszótér, akár tagadjuk, akár nem. És amit akár a saját kertünkbe is telepíthetük, csak ne felejtsük el áthívni a többi gyereket a szomszédból. Hogy teljes legyen az élvezet…

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

Hozzászólás