Időutazás nem létezik. A múltat nem lehet újraélni, nem lehet megváltoztatni, nem lehet felülírni. És valójában nem is lenne értelme. Én legalábbis nem szeretném. Ennek ellenére vannak dolgok, amelyeket talán mégis másképp csinálnék, ha újrakezdhetném. Szülőként.
Photo by Djim Loic on Unsplash
Én vagyok az az ember, akinek soha eszébe nem jutna feltenni azt a kérdést, hogy “Mi lett volna, ha?”. Én ehhez túlságosan racionális vagyok, hiszem, hogy nem lehetnék most az, aki vagyok, ha lett volna ha. Nekem így jó. Biztosan lehetnék ilyen meg olyan, meg amolyan, meg ilyenebb, meg olyanabb, meg amolyanabb, ha lett volna ha, de alapjában véve boldog vagyok és elégedett vagyok az életemmel.
Nem foglalkoztat hát a kérdés, hogy mi lett volna, ha… Az nem foglalkoztat, de az igenis felmerült már bennem, hogy bizony vannak dolgok, amelyeket ma már másképp csinálnék, ha újrakezdhetném a szülőségemet és annak a tudásnak a birtokában lennék, aminek a birtokában ma vagyok. Ez amúgy teljes lehetetlen, hiszen ezek a tapasztalatok épp azért gyűltek fel, mert megéltem azokat a dolgokat, amelyeket ma már másképp csinálnék.
Na. Elég bonyolult volt a gondolatmenet? Ugye. Mert aki tud, az tud. De haladjunk inkább tovább.
Mit csinálnék másképp, ha újrakezdhetném?
Kezdjük a szülőségem legelején. Előbb szülnék. Ha tehetném és nem lenne semmi akadálya. Csak rajtunk múlna.
Komolyan?
Komolyan. Tudom, hogy manapság minden ez ellen hat.. és mégis. És mégis ez a véleményem. Amit fenntartok. Hamarabb kezdeném ezt az egészet.
De rögtön álljunk is itt meg egy szóra!
Mert amúgy ez egy nagyon ambivalens dolog. Hiszen ezzel párhuzamosan azt is nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekvállalás előtt legyen idő együtt élni (házas)párként. Amikor csak mi ketten vagyunk. Gyerekek nélkül. Ez ugyanis olyan töltetet ad a későbbi időkre, amire nagyon nagy szükség van. Amelyről nem szívesen mondtam volna le. Ha viszont előbbre hoztuk volna a gyerekvállalást, akkor azt csak ennek az időnek a rovására tudtuk volna megtenni. Igazi gordiuszi csomó.
Ennek ellenére még mindig azt mondom, hogy előbb szülnék.
Egyrészt – vegyük itt az én esetemet – negyvenöt-negyvenhét éves kor felett nehezebb új karriert teremteni, mint harmincnyolc-negyven évesen. Nem arról van szó, hogy semmi esélyem rá, de azért kicsit nehezebb. Még azt is figyelembe véve, hogy akkor meg a gyerekek születése előtt nem lett volna időm karriert teremteni. Igaz. De most már tudom, hogy az a karrier abban a formában amúgy sem lett volna folytatható a gyerekek születése után, viszont fiatalabban tudnék belevágni az újba. Mert persze tanulni ma már bármikor, bármit, bárhol lehet. Negyvenhét évesen is. De azért az idő nem múlik el nyomtalanul. És mínusz vagy éppenséggel, a másik oldalról szemlélve, plusz öt-hét év nagy idő.
Másrészt a gyerekeim érdekében is korábban szülnék. Más a kapcsolódás, más a feléjük fordulás x évesen és x+x évesen. Sokszor hallottam már azt, hogy azért jó idősebben gyereket vállalni, mert bölcsebbek, tapasztaltabbak vagyunk, jobban el tudunk merülni a szülőségben, mert letettünk már ezt meg azt az asztalra, már nem akarunk nagy dolgokat megvalósítani, mert túlvagyunk már ezeken a vágyainkon, kitomboltuk magunkat, így hát minden idegszálunkkal a gyerekre tudunk koncentrálni.
Aha.
Hát nem. Vagy jobb, ha hanem.
Hogyan?
Őszinte leszek. Nem érzem, hogy a múló idővel bölcsebbé, tapasztaltabbá váltam volna gyereknevelés terén… gyerek nélkül. Az idő múlása viszont remekül kedvezett a begyöpösödésemnek. Igen, ahogy az idő halad előre az ember alkot magának elveket, szokások rabjává lesz és ebből meg még sok minden másból épít egy szép világot magának. És a nem létező gyerekének. Egy képzelt(!) világot. Hogy milyen lesz. Amiről aztán később kiderül, hogy nem is olyan lesz.
És tudod minek kedvez még az idő? Az olvasásnak. Hogy van időd olvasni. Mindenfélét. Hurrá! Merthogy ez alapjában véve tök jó. Kivéve, ha gyerektémában is elkezdesz olvasni. Mindenfélét. Mert ott akkor elszabadul a pokol. Felépíted a szép, tökéletes világodat. A gyerekkel. Aki még meg sem született. Aztán meg idővel beüt a valóság. Mert megszületik. És te meg állsz értetlenül, hogy akkor most mi van? Azt mondták, hogy olyan tökéletes lesz. Ahogy olvastál róla, ahogy írtak róla. Aztán meg nem lett. Nekem ez nagyon sok frusztrációt okozott. És néha még okoz a mai napig is. Hogy a képzelet nem esik egybe a valósággal. És hát az idő itt ellenem dolgozott. Minél több időm volt olvasni, gondolkozni, légvárakat építeni mások tapasztalataiból, elbeszéléseiből, az általánosnak tartott irányelvekből, annál nagyobb lett a szakadék a valóság és az elképzelt valóság között.
Na és akkor ugorjunk oda, hogy bizonyos életkor fölött már nem akarunk annyi mindent, mert túl vagyunk már sok mindenen. Szerintem nincs olyan életszakaszunk, amikor ne lennének olyan vágyaink, amelyeket így vagy úgy, de meg szeretnénk valósítani. Vagy amikor már ténylegesen eljutunk ebbe az életszakaszba, akkor nem opció a gyerekvállalás. Sem.
Így viszont a párhuzamosság mindig jelen van az ember életében. Az önmagunk és az önmagunkért való vágyaink megvalósításának igénye és a gyereknevelés. De az energiaszint az idő múlásával folyamatosan csökken. Lehet erre rázni a fejünket, de akkor is így van. Amit harminc évesen lazán meg tudtunk tenni, azt ötven felé közeledve már nem biztos. És nem azért, mert elhagytuk magunkat. Hanem mert vannak korlátaink a korunkból fakadóan. Akkor is, ha nagyon nem hagytuk el magunkat. Mert bár a lélek és mi annyi idősek vagyunk, amennyinek érezzük magunkat – csak, hogy mondjak valami Coelhósat -, a testünk azért ezt megcáfolja. Kicsit. Kicsit jobban. Kicsit nagyon. Kinek hogy.
És akkor meg itt a kérdés: melyik ujjamba harapjak? Hol vegyek vissza? Ha a vágyaimat szorítom háttérbe, nagyon háttérbe, akkor az idővel kihat a gyereknevelésre, ha a gyereknevelést… no komment.
Utolsó érvéként pedig álljon itt az, hogy szerintem egyáltalán nem jó, ha minden idegszálammal a gyerekemre tudok koncentrálni. Ha nincs más, ami néha elterelné a figyelmemet. Én már csak tudom. Meg szegény Nagyfiú is. Nekem végül azt a kellő lazaságot (amit én feltétlenül szükségesnek tartok a szülőséghez… most már), amit az idő adhatott volna, a sok gyerek hozta el.
Ezt tehát az egyik dolog.
Aztán itt van az, hogy sokkal többet adnék magamnak. Sokkal többet foglalkoznék magammal. Mert rájöttem – tizeniksz év után talán épp ideje volt -, hogy fontos vagyok magamnak. És így lehetek igazán az, aki úgy adhat a családjának, ahogy az mindenkinek jó. Ha adok magamnak is.
De ezt időben el kell kezdeni. Kicsiben és lépésenként, de el kell kezdeni még a legelején, amikor belevetjük magunkat a szülőségbe. Mert a halogatásnak ára van. Most mondjam megint azt, hogy én már csak tudom?!
Egyrészt lényegesen nehezebb feljönni a mélyből, ahova magával rántott az anyaság, ha nem lépünk az elején. Másrészt nehezebb megélni, amikor eljön a pillanat, hogy a tevékeny anyaság elkezd háttérbe szorulni. És hidd el, el fog jönni ez az idő. Hamarabb, mint gondolnád. És hirtelen ott lesz a légüres tér. És nehéz egyik pillanatról a másikra (nyilván ennek is van egy átfutási ideje, de mégis sokkal gyorsabban érkezik, mint ahogy azt elképzeljük és egyáltalán számítunk rá… ha számítunk rá) kezdeni magammal valamit. Valami értelmeset, hogy ne menjek a gyerekeim agyára. Meg Férj agyára. Nehéz építkezni, ha alap semmi. Egy négyzetcentiméternyi sem. Egy négyzetcentiméternyi sem a régi önmagamból. Mert mindenemet alátemette az anyaság.
Megtapasztaltam, hogy milyen nagyszerű táptalaja ez a mártítanyaságnak, a bűntudatnak, annak az anyaságnak, amilyenné én soha nem szerettem volna válni. És amikor meg lépnék, kilépnék, odébb lépnék, az olyan drasztikusnak tűnik a család szemében, hogy még nagyobb lesz a bűntudatom. Ördögi kör.
Ha ma kezdeném, sokkal többet adnék magamnak. Többet törődnék magammal. És nem tartanám luxusnak. Befektetésnek annál inkább. Olyan befektetésnek, amiből mindenki profitál. Én, Férj, gyerekek, és közösen is, családként.
Mit csinálnék még másképp?
Idejekorán megtanulnám használni és értelmezni az elég és a jó szót. Jól használni és jól értelmezni.
Egy pillanatig sem akarnék tökéletes lenni. Vagy bármit is tökéletesen csinálni. A hibákat, a kudarcokat nem arra használnám, hogy ostorozzam magam, hanem lehetőségként tekintenék rájuk a változásra, a változtatásra, a fejlődésre. Nem szégyellném magam miattuk, nem kitörölni akarnám az életemből őket, hanem tanulni belőlük. Lehetőséget látnék bennük, hogy új fejezetet nyithassak, hogy az elhibázottat lezárhassam. És mindezt bűntudat nélkül tehessem meg, mert nem akarok tökéletes lenni.
Csak elég jó. Vagy inkább pont jó.
* * *
Azt hiszem ennyit változtatnék, ha újrakezdhetném. Ennyi pont elég is lenne. Hogy pont jó legyen. Mindenkinek. A kezdetektől. De mivel nincs mi lett volna ha, örülök, hogy most már jó. Pont jó.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!