Minden gyerek elér egyszer abba az életkorba, amikor tudni szeretné, hogyan jött a világra. Hogyan vártuk a “gólyát”. Nem csoda, hiszen gyereket várni csoda. Öröm és boldogság. Meg könnyek és fájdalom. Ezek együtt adják a csodás létét. Meg a vicces helyzetek. Amiktől meg sava és borsa lesz az emlékezetnek.
Image by OpenClipart-Vectors from Pixabay
– Ez egyszerűen nem ér!
– Mi nem ér?
– Ez igazságtalan!
– Hé! Hé! Hé! Mi nem ér, mi igazságtalan?
– Hát az, hogy én vagyok a legkisebb. Miért nekem kellett pont utoljára születnem?! Nekem nincs kisebb testvérem, így nem tudom, hogy hogyan vártatok engem. Mert a többiek bezzeg tudják, ők látták. Mindent láttak. Mindent is. Tessék szülni még egy gyereket, hogy én is tudjam, hogyan vártok gyereket. Hogyan vártatok engem?!
– Hát, drágám, én már szülni nem fogok, az egyszer tuti, de ha szeretnéd, elmesélem, hogyan vártunk titeket, hogyan tudtuk meg, hogy lesztek, hogy jöttök megállíthatatlanul.
– Várj, hozom a takarómat meg a kispárnámat! De aztán vicces legyen ám, mert ma az oviban szomorú volt a mese vége. És a sírástól bedugul az orrom. Azt meg utálom. Azt viszont szeretem, amikor hangosan kacagsz, édesanya. Te is szereted?
* * *
Na szép.
Hát valahogy így kezdődött. Így kezdődött, hogy Legkisebb kedvéért a napokban megpróbáltam megerőltetni az emlékezetemet és felidézni, hogyan is érkezett sorban Nagyfiú, Nagylány, Középső és Négyes. Na meg persze ő maga.
Mert több gyereket szülni nem fogok! Csak azért, hogy demonstráljam, milyen is gyereket várni. Inkább emlékezem! Bár lehet, hogy jobban járnék, ha szülnék? Mert ez az emlékezés dolog elég nagy kihívásnak tűnik. Mindjárt el is mondom, hogy miért.
Mert miközben Legkisebb kérésén felbuzdulva nagy erőkkel elkezdtem feltúrni a szürkeállományom sötétebbnél sötétebb és homályosabbnál homályosabb zugait, hogy megtaláljam a hiányzó részleteket – vagy inkább mondjam úgy, hogy egyáltalán találjak részleteket -, ugyanezzel a vehemenciával el is csodálkoztam… el is csodálkoztam, hogy még soha, sehol nem jegyeztem fel a gyerekeim születéstörténetét.
Pedig az fontos. Mert ez a gyerek első kapcsolódási pontja a világgal. A külvilággal.
De hát annyian vannak! Ki a fene emlékszik rá, hogy pontosan mi történt? Mert ez a nagy helyzet. Egyszerűen nem emlékszem rá. Arra nem, hogy hogyan zajlottak a szülések percről-percre, mi történt orvosi szempontból. Minden másra viszont nagyon is határozottan.
#No.1
– Te, figyu. Ezen van két csík.
– Mivanmivanmivan?
– Verekedni akarsz? Két csík. És nem én rajzoltam őket oda.
– Akkor tutira hibásan vetted. A múltkor azt mondta a doki, hogy nem lehet gyereked.
– De szedem a gyógyszert és járok a kezelésre.
– …
– Mondj már valamit!
– Gyerekünk lesz.
Gyerekünk lesz! Hurrá! Ide nekem az oroszlánt! Karom erős, szívem vidám! Gyerekünk lesz! Nem félsz? Nem! Nem?! Kéne? Háááát…. Hát! De hát az első gyerek nopara. Félni csak attól lehet, amiről van tudásod. És az első gyereknél nincs tudásod. Aztán már lesz. A második gyerektől már lesz. Egyre több lesz. Szóval egyre jobban félsz. És meg is van rá minden okod. De az első gyerek nopara. Amíg meg nem látod az orvost beöltözve…
– Te, ez olyan mintha fájna.
– Olyan mintha?
– Aha.
– Akkor az csak jóslófájás.
– Te már csak tudod?!
– De hát azt mondtad, hogy olyan mintha…
– Honnan tudjam, hogy milyennek kéne lennie?
– Mikorra jósolta a doki a szülést?
– Két héttel ezelőttre.
– Ha jósolnom kéne, akkor lehet, hogy ez mégsem jóslófájás?!
– Hát, lehet.
#No.2
– Mutatok valamit.
– Igen?!
– Ha be tudom gombolni a nadrágomat, akkor nem várok gyereket.
– ???
– …
– Nem tudtad begombolni.
– !!!
– Gyerekünk lesz!
Menni fog. Rutinból. Szültél már egy gyereket. Rutin? Jó, akkor legyen tapasztalat. De hát pont ez a baj. Hogy van. Mert nopara első gyereknél még nem tudtad azt, amit most tudsz. És nem vagy benne biztos, hogy még többet akarsz tudni. Sőt! Egészen biztos vagy benne, hogy nem akarsz többet tudni. Tapasztalni meg pláne nem. És külöben is azt mondják, hogy minden szülés más. Akkor most jó, hogy van tapasztalatod vagy nem?! És még mindig ijesztő az orvos beöltözve…
– Van egy rossz hírem, Barbara.
– Igen, doktor úr?!
– A lányukat nagyon megviselte a szülés, hogy a végső szakaszban megfordult a szülőcsatornában.
– Ó, szegénykém!
– Mindjárt idehozza a csecsemős. Ne ijedjen meg!
– ???
– Nagyon csúnya.
– Igen, tényleg az.
– …
– De nem marad így!
#No.3
– Hallo!
– Hallo?!
– Vegyünk egy új lakást!
– Terhes vagy?
– Nem, csak idegesít a szomszédban a csend.
– ???
– Szerinted?
– Szóval terhes vagy.
Már félig megszoktad. Már nem félsz. Már rettegsz. Már az orvosod sem öltözik be. Mert úgy véli, hogy attól családiasabb. Szerinted meg még félelmetesebb. Mert biztosan azért nem öltözik be, mert arra a kis időre már minek, ami még hátra van az életedből, hiszen biztos vagy benne, hogy ezt nem fogod túlélni. De túléled. És akkor kiderül, hogy nagycsaládosok lettetek. Féltél? Rettegtél? Korai volt. Majd most…
#No.4
– Nagyon emlékeztetsz valakire ebben az új ruhádban.
– Tényleg? És kire? Valamelyik – szintén állapotos – hírességre?
– Tudom már!
– ???
– Azokra a színes MOL Pontokra a reklámból. Pont úgy nézel ki.
Már félig megszoktad. Azzal bíztatod magad, hogy ez lesz az utolsó. Aztán tévedsz. De akkor ezt még nem tudod. Hajt előre a fals tudat, hogy minden jó, ha a vége jó. Hogy büszkén megveregethesd majd a vállad: paráztál, féltél, de a végére csak belejöttél. Szóval belehúzol, beleteszel anyait-apait, emelt fővel mész előre, már fel sem veszed a dokid ruházatát. Mindegy miben van. Senki sem győzhet le. Erős vagy. Vagyis voltál. A következő két csíkig.
– Folyik a magzatvíz.
– Neked az nem szokott. Csak a kórházban.
– De most mégis.
– És akkor most mi van?
– Szülök.
– Akkor keljek fel és álljak ki a kocsival?
#No.5
– …
– Gyerekünk lesz.
– ???
– Gyakorlott vagyok.
Az állapot, amikor már fél szavakból is. De igazából már az sem kell hozzá. Összesűrűsödik minden. Az összes tapasztalat. És az összes para. Is. Az univerzum összemegy, te meg akkorának érzed magad, mint még soha. Mert még soha nem is voltál ekkora. Pedig nem is híztál. Sőt! Inkább alatta vagy az elfogadott határértéknek. Persze, hiszen van már négy gyereked, akik karban tartanak. De ettől még nagy vagy. És hiába minden, a szülőszobán nem működik a fordított arányosság. Hiába vagy nagy, nem lesz rövidebb a szülésed. Inkább hosszú. A leghosszabb. De legalább az orvosod már tőled kérdezi meg, hogy milyen ruhát vegyen fel. Nopara jeligére. Mert mégiscsak minden jó, ha a vége jó.
* * *
Édesanya, te sírsz? Nem. Nevetek.
És szeretek. A csodákhoz néha elegendőek olyan apró, hétköznapi dolgok is, mint a nevetés. Hogy tényleg csodákká váljanak. Nem valami misztikus, földöntúli varázslatokká, sokkal inkább megélhető, hétköznapi csodákká.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!