Mai világunkban kevés dolog marad titokban. De ami meg igen, azt lázas igyekezettel szeretnénk megfejteni. Főleg azokat, amelyekről azt hisszük, a tökéletességet rejtegetik előlünk. A tökéletesség illúzióját. Például a tökéletes házasságét. Amilyenben én is sem élek.
Photo by Gianni Scognamiglio on Unsplash
Több kérés érkezett az elmúlt években felém, hogy meséljek már a házasságunkról, a párkapcsolatunkról Férjjel, hogy hogyan tudjuk működtetni öt gyerek mellett. Mi a tökéletes házasság, házasságunk titka? Mert a mienk csak az lehet…
Csak az.
Ja, persze.
Tökéletes.
Ja, persze.
Ha-ha-ha. És megint csak ha-ha-ha-ha.
Na akkor beviszem az első mélyütést. Nem fogom elhallgatni.
A mi házasságunk tényleg tökéletes.
Tökéletesen érthetetlen, hogy működik. Ennyi benne a tökéletesség. Mert a működését persze azért nem tagadhatom. Mert működik. Ha nem is tökéletesen. Mert mégiscsak itt vagyunk egymás mellett immáron huszonkét éve, ha a házasságkötés előtti időt is számoljuk, akkor meg mindjárt huszonhét éve. Egy kis fejszámolás után elég gyorsan kijön a matek, hogy több évet töltöttünk már egymás mellett a megismerkedésünktől kezdve, mint amennyit egymás nélkül.
Azért ez elég brutális hangzik. Leírva is az. Ha jobban belegondolok. Ezért nem szoktam jobban belegondolni. Férjet azért szoktam piszkálni vele. És akkor nem szól hozzám napokig. Mert emészti a hallottakat. Aztán visszakérdez. Biztos? Ja. Biztos. Nem számoltad el? Nem. Utána megint napokig csend van. Élvezem is nagyon.
Amúgy meg, hogy lehetne tökéletes, ha már a kezdete is igencsak furcsára sikeredett.
* * *
1993 március.
Én az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzatának oszlopos tagjaként épp az irodai nyomtatót próbálom rávenni arra, hogy végre kiköpje magából a fénymásolt papírt. De persze nem adja meg magát az istenadta, na meg a papírt sem. És akkor belépett. Ő. Bajuszos volt és borostás. Kockás flanel ingben. Fehér zokniban. Makkos cipőben. (Emlékszel még?) Jesszusom! Jesszusom! Hogy nézhet ki így valaki?
Hogy nézhet így valaki?
Kész. Vége. Hülyén hangzik, tudom, de én akkor és ott tudtam, hogy ő lesz a gyerekeim apja.
És közben a nyomtató elkezdett kiköpködni magából mindent, amit addig magában tartott. Festéket, papírt… csavarokat. Mindent. És én zavaromban elkezdtem nagyon röhögni. És ő is. És együtt próbáltuk meg összevadászni a százfelé repülő papírokat. És én még biztosabb voltam benne, hogy ő lesz a gyerekeim apja.
Ő még nem tudta.
Ahogy azt sem, hogy ez szerelem. Én meg nem erőltettem. Jártunk együtt ebédelni meg volt sok közös munkánk, mert ő lett az önkormányzat titkára. De ennyi.
Aztán egyszer csak bejelentettem, hogy elutazom egy hónap önkéntes munkára Franciaországba. Ekkor és ekkor.
És ő kijött a pályaudvarra. Csak kár, hogy egy másikra. Mert hitte, hogy Franciaországba csakis a Nyugatiból indulhatnak a vonatok, elvégre Franciaország Nyugat-Európa. Meg sem fordult a fejében, hogy a Keletiből. És ott állt hosszú órákon át, amikor derengeni kezdett neki, hogy talán nem jó helyen vár. Mire átért a Keletibe, a vonatom már kifutott.
De sebaj!
Egy hónap múlva jövök vissza. Az harmincegy nap. Kijött az állomásra. A jó állomásra. És ott volt reggeltől estig, amíg be nem futott az utolsó vonat is Franciaországból. És én nem voltam rajta. Nem. Mert egy hónap lehet harminc napos is. És én egy nappal korábban érkeztem.
Ez szerelem. Már ő is tudta.
Csak a telefonszámomat nem. Mert nekem akkor olyan még nem volt. Nem volt vezetékes telefonunk. Ott, vidéken. Nekik volt és a telefonszámukat is tudtam az önkormányzathoz beadott papírjaiból. De én biztosan nem fogom felhívni! Én nem is. A barátnőim… ők bezzeg igen, hogy aztán a kezembe nyomják a telefont. Marha vicces volt. (Innen üzenem nekik, hogy egyszer még visszakapják…)
De azért csak eljött a házibuliba, amire az egész telefonhívást alapoztam. Hogy azért hívtuk, hogy elhívjuk. Kicsit sem lógott ki a lóláb.
A többi már történelem. Meg hajtű. Meg kanyar. Meg szakítás. Meg bőgés. Meg visszatalálás. Meg… meg… meg… meg házasság. Meg huszonkét év. Eddig. Meg öt gyerek. Eddig és nem tovább. Meg örökkévalóság.
* * *
És a tökéletesség?
Hol a tökéletes házasságunk titka?
Most mit mondjak? Hogy nincs titok?! De hát ezt mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy nem létezik tökéletes párkapcsolat. Hinni persze lehet benne és hát őszintén?! Nagyon jó lenne hinni. Benne. Hogy van. Hogy legalább ezt kihúzhatjuk a listáról. Hogy ennyivel könnyebb az életünk. Hogy ide nem kell erőket csoportosítani, mert ez megy magától. Ha egyszer összeillettünk, akkor később is össze fogunk. Mint két lego. Mint két kicsi lego.
Ez egy nagyon jó hasonlat. Mármint a legós hasonlat. Vannak bütykeink. Történeteink. Tulajdonságaink. Hozott és kapott dolgaink. Amivel kapcsolódhatunk egymáshoz. És amivel távolságot is tarthatunk egymástól. Van, amikor könnyedén összecuppanunk, van, amikor kicsit erőltetni kell és van, amikor semmi sem tud összepasszintani bennünket, mert lukra futunk. Bütyök bütyökkel találkozik. És súrlódnak egymáson. És nem hangtalanul. És nem sérülésmentesen.
Aztán jöhetnék az olyan általános maszlaggal, hogy a mi házasságunkat a kölcsönös tisztelet és bizalom tartja össze. A közös célok, a közös értékrend. De nem lenne igaz. Mert ez az alap, amiért egyáltalán együtt vagyunk.
Akkor hát mi tart össze bennünket?
A gyerekek!
Ők biztosan nem. Ők nem a házasságunk részei. Ők a folyományai. Nagyon klassz folyományok, de nem a részei. Ők a családunk – ami a házasságunkból ered – részei.
A házasságunkban ketten vagyunk.
Igen. Azt hiszem ez a “mi titkunk”.
Hogy ketten vagyunk. Ketten vagyunk a házasságunkban.
Ketten akarunk benne lenni. Mindketten benne akarunk lenni.
És benne is vagyunk. Nyakig. Amit érezhetnénk fuldoklásnak is, ha birokra akarnánk kelni egymással és nem együtt csinálnánk. És ha a küzdelem lenne a fontos és nem egymás partra segítése.
És még valami: soha nem akartunk tökéleteset, a működőképeset céloztuk be. Amibe belefér, hogy minden megy olajozottan és az is, hogy néha bizony szervízbe kell vinni. Megjavítani.
De a hitünket a kapcsolódásunkra soha nem veszítettük el. Akkor sem, amikor pedig minden okunk meglett volna rá. Mert volt olyan, táncoltunk mi már a válás szélén. Nem is egyszer. Mert azt hittük, hogy mást szeretünk vagy mást szeretnénk szeretni. Aki majd megadja azt a szabadságot, amit a házasságon belül nem kapunk meg. Mert mi is belefutottunk a csapdába és elhittük, hogy a házasság lekorlátoz, elveszi a szabadságunkat. És igen. Elveszi. Ha nem védelmezzük jól.
Mert bár a házasságunk az én-ből és a te-ből mi-t csinált, de soha nem kötelezett arra, hogy megszűnjünk én-nek és te-nek lenni. Azt hiszem, hogy ez is a “titok” része. És az, hogy ezt el tudjuk fogadni. És miközben korlátozzuk egymás szabadságát és védelmezzük a sajátunkat, nagyon szeretjük a másikat. Még mindig. Ugyanakkor azt is elfogadjuk, hogy nem lehet közöttünk soha egyensúly és nem is törekszünk erre, hanem felülünk a hullámvasútra és együtt sikítunk rajta.
És persze az is sokat segített, hogy mindketten erősen introvertáltak vagyunk. Soha nem akartunk kifelé élni. Soha nem érdekelt, hogy mások esetleg unalmasnak látták/látják a házasságunkat. Mások meg tökéletesnek. Az igazat csak mi tudtuk. Tudjuk.
Ahogy azt is, hogy ezt csak együtt tudjuk csinálni. Mert a házasságunkban ketten vagyunk. És ezt mindketten tudjuk. És akarjuk.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!