Sokáig hittem, hogy a gyerekeim mindent csak tőlem, csak általam, csak velem tudnak megtanulni. Hogy mindent nekem kell megtanítani. Hogy mindig mindehol ott kell lennem, mert különben elvesznek (a gyerekeim). Ma már másképp gondolom. Mert “rákényszerítettek”, hogy másképp gondoljam. Mert a kényszer nagy úr. És még nagyobb tanító.
“Mert különben elvesznek a gyerekeim.” Magamtól idézek? Huh. Na ilyen se volt még. Valahol el kell kezdeni. De ez egy nagyon fontos mondat. Tényleg fontos mondat. Benne van minden szülői önhittségem. Hogy úgy tudok magabiztos gyerekeket nevelni, ha mindvégig az én kezemben van a gyeplő. Ha lekorlátozom őket. És én vagyok az úr.
Lekorlátozottság. Kontroll. Ellenőrzés. Folyamatos. Állandó.
Ma már tudom: jó, hogy nem én vagyok az úr. Hanem bizonyos értelemben átvette helyemet a kényszer. És helyre rakott. Engem. Szülőként. A megfelelő szerepembe. (Van, akinek ez magától megy. Emelem is előttük a kalapomat. Nekem nem. Mankó kellett. Fura mankó lett, az igaz. De sokat köszönhetek neki.)
Akkor itt és most kimondom: hálás vagyok a kényszernek.
Amit így leírva elég ellentmondásos látnom. Mert mindig is utáltam a kényszereket. Mert a kényszer egy erőszakos ráhatás. Olyan valami, ami rám erőltet dolgokat. Olyan dolgokat, amelyeket nem is akartam megtenni. Amelyek tervben se voltak nálam. Mégis megteszem, mert rá vagyok kényszerítve valaki, vagy valami által.
Fúj.
Utálom.
És szerintem ezzel nem vagyok egyedül.
Őszintén bevallom, mindig ki akartam kerülni ezeket a helyzeteket. Mindig. Mindig igyekeztem úgy tekeregni, hogy kikerüljem a kényszereket. Mert úgy gondoltam, hogy az ilyen ráhatásokat csak a gyenge emberek fogadják el, mert nincs elég erejük ellenállni. Másképp tenni. Nekem meg mindig van! Rám nem hatnak a kényszerek. Rám aztán nem lehet rám erőltetni semmit.
Ja. Gondoltam sokáig. És nagyon büszke voltam magamra. Hah! De még milyen!
Aztán megszülettek a gyerekeim. Rögtön öt. Jó-jó. Nem rögtön. Tíz év alatt. De az öt, az öt. Akkor is, ha tíz év alatt jött össze ez a létszám.
És velük együtt jöttek a kényszerek. A kényszerítő körülmények. Nem egy. Több. Aztán még több. Ahogy nőtt a gyereklétszám.
Egy kiscsaládban is vannak kényszerek. Tudom. Mert mi is voltunk kiscsalád. Egészen sokáig. Öt és fél évig. Szóval, tudom, hogy ott is vannak. De egy nagycsaládban, egy nagyon nagycsaládban rengeteg a kényszer. A kényszerítő körülmény. Amelyek lekorlátozzák a mozgásterünket, a lehetőségeket, amelyek adott keretek közé szorítnak.
Mondjuk az idő. Meg a tér. Meg a szülők és a gyerekek száma közötti jelentős eltérés. És nem a szülők javára. Hogy csak a legismertebbeket említsem.
És mégis.
Ezek a kényszerek azok, amelyek a legjobbat adták nekem, szülőként. És a gyerekeimnek.
Felszabadítottak. Megtanítottak a legfontosabb dologra. Az általam legjobban utált dolog a legfontosabb dologra tanított meg.
Hogy mi van?
Na. Ha kellőképpen összezavartalak már, akkor tegyük tisztába a dolgokat.
Egy nagycsaládban megszámlálhatatlan kényszerítő erő és helyzet van. Az időről és a térről már számtalanszor beszéltem. Ezek a legalapvetőbb dolgok és ezek azok a dolgok, amelyekből mindig hiány mutatkozik. Nálunk biztosan. A kezdetektől fogva. Férjjel már a gyerekek előtt is pörögtünk és forogtunk ezerrel és gyakran éreztük, hogy a teendőinket, a munkánkat figyelembe véve huszonnégy óra nekünk kevés. Öt gyerek mellett ez az érzés csak tovább fokozódott. A térről nincs is igazán mit mondanom: mi egész egyszerűen mindenhol tömeget képviselünk. Mi vagyunk az a kritikus tömeg, ami ki- vagyis inkább betölti – teljesen betölti – a rendelkezésére álló teret. IS. Meg ami valójában nem áll rendelkezésre, azt is.
De vannak más jellegű kényszerek is. Hogy nem tudok egyszerre több helyen lenni. Például egyazon időpontban tartott szülői értekezleteken. Vagy nem tudok egyszerre segíteni öltözni egy kicsinek és cipőt kötni egy kicsit nagyobbnak. Hovatovább nem tudok egyszerre több különböző helyszínre, edzésre, zeneórára, programra, koncertre kísérni négy gyereket. Nem tudok egyszerre babakocsit tolni és futni a bicikli mellett és tolni meg fogni a kerekezni tanuló gyereket.
Nem tudok.
Egy gyerek mellett minderre jutott még időm. Folyton folyvást. Ott lógtam a gyerek nyakán. Kivettem a kezéből a kanalat és megmutattam, hogyan kell jól és ügyesen fogni. Vagyis nem kivettem, hanem oda sem adtam neki, hogy próbálkozzon, eleve a kitaposott ösvényre tereltem. Később futottam a biciklije mellett és fogtam erősen az ülését, hogy egyenesben maradjon. Nem hagytam elesni. És felállni. Mert nem is eshetett el. Ergo nem is állhatott fel.
Irányítottam mindent. Kontroll alatt tartottam mindent. Hibalehetőséget kizárva. Minden elsőre menni fog. Mert nem fog hibázni. Mert nem tud hibázni. Mert én vezetem a kezét. Ellenőrzés alatt tartom. Mindig. Mindenkor. Ha meg nem sikerült, forrt az agyvizem. De hát itt mutatom! Miért nem megy? Miért nem tudja? Elvettem valamit a gyerekemtől. (Mert nem voltam rákényszerítve, hogy odaadjam neki. És az ellenőrzés vágya, a helyzet feletti uralkodás, kontroll vágya sokkal erősebb volt bennem, mint annak felismerése, hogy a sikerhez bukásokon keresztül vezet az út.) Elvettem egy készségét a gyerekemnek. A próbálkozás készségét. Az önálló tanulás készségét. Amit aztán később számon kértem rajta. Persze. Már hogyne kértem volna számon rajta?! Hiszen legyen már önálló!
Hogy nem tudja, hogy hogyan kell? Miért nem tudja? Miért nem tudja?!
Noooormális? Noooormális vagyok?
Ja nem.
* * *
– Mit csinálsz, Négyes?
– Bekötöm a cipőmet.
– Mit?
– Bekötöm a cipőmet.
– De te nem tudsz cipőt kötni!
– De tudok.
– De hát én nem tanítottam meg neked.
– …
– Akkor honnan tudsz cipőt kötni?
– Néztem a nagyokat, hogy hogyan csinálják és próbálkoztam. És most már tudok.
– Édesanya, leveszed nekem azt a könyvet?
– Le. De miért éppen ezt?
– Mert abban van az a rész, amikor Doma bácsi megmutatja a kisfiúnak, hogyan kell masnit kötni.
…
– És már majdnem sikerült nekem is, de egy kis részlet még nem stimmel.
– Ó, te jó ég! Hogy nézel ki?!
– …
– Mi ez a sok karcolás, seb, horzsolás rajtad?
– Megtanultam biciklizni.
– Hol, minek, mikor?
– Az óvodában. Mert meg akartam tanulni. Tegnap.
– De miért nem vártad meg, amíg majd én megtanítalak?!
– Mert tudtam, hogy meg tudom csinálni.
A kényszer nagy úr. Egy nagycsaládban meg különösen. De ez néha kifejezetten jót tehet.
Nekünk, szülőknek is.
Én így jöttem rá a legfontosabb dologra. Kényszer alatt. A nagycsalád kényszerítő ereje által. Hogy nem kész dolgokat kell a gyerekeim kezébe adnom. Hanem annál sokkal egyszerűbbeket. Készségeket. Utakat. Lehetőségeket. Lehetséges utakat. Amelyeken ők maguk felfedezhetik a világot. Amelyek segítségével önállóan tanulhatnak. Próbálkozhatnak. Elbukhatnak. Felállhatnak. Önállósodhatnak.
Nem nekem kell magabiztossá nevelnem őket. Az utat kell hozzá adnom. Magabiztossá önmaguktól kell válniuk. Egész egyszerűen azért, mert bíznak magukban. Nekem a hitet kell adnom nekik. Hogy hiszek bennük.
* * *
Nem a nagycsaládot jöttem dícsőiteni. Mert hiszem és vallom, hogy mindenki, akinek megadatik a gyerekvállalás, annyi gyereket vállal, amennyivel elbír… a saját ereje szerint. Nem a nagycsaládot jöttem dícsőiteni hát. Csak nekem a nagycsaládos lét adta meg azt a felismerést, amivel mások zsigerből rendelkeznek. Irigyelem is őket érte.
Ez csak egy történet.
Egy történet a gyeplőről, a szülői magabiztosságról, tévedhetetlenségről, önhittségről. Az én téves szülői magabiztosságomról, tévedhetetlenségemről, önhittségemről. És a kényszerről. Ami nem is biztos, hogy úr. Inkább tanító. Mester.
És arról, hogy több van a gyerekeinkben, mint hinnénk. Ha hagyjuk… ha hagynánk, hogy legyen. És ha tényleg magabiztosságra – ami a felnőtt lét, az önálló felnőtt lét egyik legfontosabb alappillére – szeretnénk nevelni őket, akkor hagynunk kell, hogy legyen.
Ez csak egy történet. Arról, hogy néha igenis hagyjuk magunkat kényszeríteni. És ne akarjunk mindent irányítani, ellenőrizni, mindig mindenhol ott lenni. Mert lehet, hogy többet nyerünk vele.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!