Anyaság. Egyetlen szó. Megannyi jelentéstartalom. Egyetlen szó. Telis-tele érzelemmel, történettel, jelentéssel. De ahhoz, hogy pontosan a helyén tudjuk kezelni (és letehessük a terheket), ideje lenne tisztázni, mégis kiről is szól az anyaság.
Image by mohamed Hassan from Pixabay
Ideje lenne tisztázni, mégis kiről is szól az anyaság. Magamban. IS.
És hogy ez pontosan mit is jelent, mivel jár együtt. Mert lehet, hogy ha végre sikerülne egyre többünknek kimondani ezt az egyszerűnek tűnő, de annál bonyolultabb választ, talán elindulna valami, amire nagyon régóta szükség lenne magunk között. Magunk, (édes)anyák között.
Támogatásra. Békére. Elfogadásra.
* * *
Megváltoztam.
Érzem, látom, érzékelem.
Megváltoztam.
Most már tisztán érzem, látom, érzékelem.
És nem csak én változtam meg. Hanem a blog is. Igazából itt vettem észre először a változást. Magamon csak később. Vagyis utólag.
Az van, hogy időről-időre felülvizsgálom a blog tartalmát. Végigpörgetem az oldalakat, szúrópróbaszerűen bele-beleolvasok a posztokba hibák után kutatva, átnyálazom, hogy miről írtam már és miről nem, miről érdemes egyáltalán, mi az, ami nagyon ment, nagyon érdekelte az olvasókat, mi az, amit ma már másképp látok. Nem csak olvasgatok, tanulok is. Mert mindig van mit.
A folyamat során feltűnt. Feltűnt, hogy bár családi blogot írok, egyre kevesebbet írok konkrétan a családomról és egyre többet magamról.
Ho-ho-ho! Húzzuk csak be egy kicsit a kéziféket. Mert azért ez a felismerés nem csak úgy jött magától. Mármint magamtól.
Hanem kaptam egy kérdést. Na nem mondod?! Már megint?! Igen. Úgy látszik ez az én sorsom. Kérdések. Amelyekre ráadásul válaszokat is várnak. Releváns válaszokat. Nem csak olyan foghegyről odatett, mittudomisén, nemérdekel, mertcsak válaszokat, hanem megfontolt, átgondolt válaszokat.
A kérdés pedig így hangzott:
Meg tudja-e fogalmazni, hogy kiről/miről is szól az anyaság?
Ha-ha-ha!
Végre egy kérdés, amire csípőből tudom a választ.
Kiről szólna?! A családomról! Egyértemű, nem?
Marha büszke voltam magamra, hogy minden gondolkodás nélkül kentem-vágtam a választ a kérdésre. Végre. Siker!
A kérdező azonban lassan, nagyon lassan csóválni kezdte a fejét és arcára kiült az a bizonyos, összetéveszthetetlen grimasz, ami nem jelentett mást kimondatlanul sem, mint:
– Helyes! Ülj le, fiam, egyes!
Én meg nem értettem. Hát nem ez a helyes válasz? Mert mégis miről/kiről szólna az anyaság?! Mégis kiről, ha nem a családomról?!
Összezavarodva mentem haza és ültem le a gépem elé. És ebben az állapotomban kezdtem el pörgetni a blogom. És kezdtem újraolvasni a korábban és mostanában írt tartalmaimat. És láss csodát, olvasás közben – anélkül, hogy kényszeresen kutattam volna – megkaptam a kérdésre a választ. Hogy az anyaság rólam szól. Igen, rólam. Nem a családomról, nem a szomszédról, nem Férjről, nem a gyerekeimről, hanem rólam.
És ezt a felismerést, ami csak részben volt tudatos és az is leginkább az utóbbi időben, hűen tükrözi a blogom változása. Mert csak a vak nem látja, hogy a korábbi, zömében családi történeteket felváltották az én-központú bejegyzések, amelyek bizonyos értelemben továbbra is a családomról szólnak, de közben elismerve és kihangsúlyozva azt, hogy maga az anyaság mégiscsak rólam szól.
És ez a felismerés még valami nagyon fontosat is megmutatott. Amit már nagyon régóta kerestem-kutattam. A szót, amellyel végre letehetem a külvilág által rám akasztott terhet az egységesített, uniformizált szülőség kapcsán. Azt, hogy az anyaság a más-ságról szól.
Vagyis rólam.
Meg rólad.
Meg róla.
Az individumról. Mert bármennyire is közös játék ez és közös a cél, az utak igenis nagyon eltérőek. Ha hagyjuk, hogy azok legyenek. Ha megértjük és felismerjük, hogy miről/kiről is szól az anyaság.
Hogy mind mások vagyunk és épp ezért nem lehet összehasonlítani bennünket, szülőket. Mert mi, szülők, mind mások vagyunk. Hiába közös az elnevezésünk és közös a “harcunk” és emiatt sokan gondolják úgy, hogy egy füst alatt el lehet intézni a velünk kapcsolatos kérdéseket, mondanivalókat… mind mások vagyunk.
És itt jön a legfőbb bökkenő.
Mert ez az, vagyis ennek elismerése az, ami hiányzik ma a szülőségből. Meg annak a felismerése, hogy a szülőség, az anyaság, az apaság mi magunk vagyunk. De nem ám így egy tömbben, hanem egyenként. Önállóan. Egyen-ként. De ezen hiány okán lehet általánosságokban fogalmazni, ezért lehet sillabuszokat adni a neveléshez, ezért lehet az egy kaptafára készült szülőséget dícsőíteni.
Nem vagyok coach, nem vagyok pszichológus, nem vagyok terapeuta, nincs semmiféle végzettségem, amely feljogosítana/feljogosíthatna arra, hogy általánosságokat fogalmazzak meg – amelyeket amúgy is mindig igyekszem kerülni -, csak a magam nevében tudok beszélni. De abban viszont fogok. És elmondom, végre elmondom, hogy az anyaságom én vagyok. És ebben az én-ben – amit más nem tud birtokolni, hogyan is tudhatna?! – benne van a legfőbb dolog, ami szerintem jellemzi a szülőséget, anyaságot: a más-ságom. Is.
Az a más-ság, amelynek elismerése még mindig csak másoknak jár. Mert a mi térfelünkön még mindig hódít az uniformizálás. Hogy a jó szülő ilyen és ilyen és ilyen. És ezt meg ezt csinálja. Szerencsére oda már eljutottunk több körön keresztül, hogy már nem kell tökéletesen (hurrá?!), elég már csak jól csinálni, de ahhoz is van útmutató, nehogy már magára hagyjuk azt a szerencsétlen szülőt!, de a dobozból azért még csak nem sikerült kitörni.
A másság, amit mindenki másnál dícsőitünk, amit mindenki másnál magasra emelünk, amit mindenki másnál a bátorság jelével nyugtázunk, annak a másságnak az elismerése a szülőségben még csak vágyálom.
Ha végigtekintek magamon és a mellettem álló barátnőmön és a hátunk mögött várakozó Férjen (jó, nála még feltűnőbb, mert neki van szakálla és bajsza is, meg csomó más mindene, ami nekem nincs… vagyis remélem, hogy nincs), olyan egyértelműnek látszik mindaz, amit itt és most leírtam. Hogy az anyaság rólam szól. Meg rólad. És róla. Mindenkinek magáról. Mert az anyaság én vagyok. Egész egyszerűen én vagyok. És innentől kezdve nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyetlen dolognak van értelme: a másság elfogadásának. Hogy te és ő és én másképp csináljuk. Nem jobban és nem rosszabbul. Másképp.
És innen már nincs is olyan messze, amire a legnagyobb szükségünk van: a támogatás, a békés együttélés, az elfogadás.
Kapjon hát teret a másság a szülőségben!
Legyen más!
Legyél más!
Legyél te a szülőségedben!
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!