Kütyü. Az egyik legmegosztóbb kérdéskör, amivel szülőként találkozhatunk. Kell? Nem kell? Fontos? Nem fontos? Kinek kell? Miért kell? Mikortól adjuk, ha adjuk?
Photo by Gaelle Marcel on Unsplash
Hadd kezdjem rögtön egy cáfolattal. Nem kütyü. Okoseszköz. Apróságnak tűnik, talán még okoskodásnak(sic!) is, de igenis van jelentőség. Ahogy a szavaknak mindig. A hozzáálláson nagyon sok múlik.
Nem magamtól vagyok persze ilyen okos, egy szakmai előadáson hallottam. Hogy már a megnevezés befolyásolja, eldönti a kérdéshez való hozzáállásunkat.
A kütyüben benne van minden rossz, amit erről a világról képzelünk és amelyet ehhez a világhoz társítunk. Lealacsonyító, degradáló. Nyilván mostantól nem fogjuk – és én sem fogom – azt mondani a “Ne kütyüzz már annyit!” mondat helyett, hogy “Ne játssz annyit az okoseszközödön!”, de igenis van jelentősége a névhasználatnak minden más szituációban, amikor épp nem durran el a fejünk attól, hogy már megint mennyit lóg(ott) a gyerekünk az kütyüjén okoseszközén.
Szóval akkor kütyü vagy nem kütyü? Ó. Bocsánat. Okoseszköz vagy nem okoseszköz? Az itt a kérdés.
Ha azt írtam, hogy ez az egyik legmegosztóbb kérdéskör szülőként, akkor azt nem véletlenül írtam. Mert számomra ez az a téma, ahol abszolút visszaköszön a kettős mérce és az, hogy mi magunk sem tudjuk, hogy mit is akarunk. Dilemma. Egyrészt elvárjuk az iskolában, hogy a legmodernebb eszközökkel oktassák a gyerekeinket, ha már egyszer feltalálták őket és a rendelkezésünkre is állnak. Másrészt meg távol akarjuk tartani őket a gyerekeinktől.
Akkor most mit is akarunk tulajdonképpen?
Hát ez az. Ez a dilemma. Mert olyan nincs, hogy az iskolában okoseszközön tanul a gyerek, otthon meg elzárjuk előle. És az meg aztán maga a legvérmesebb tündérmese, hogy csak az általunk megengedett és neki való oldalakat látogatja. Ja. Aztán jön a csúnya északi boszorkány és rád csapja a mesekönyvet. A gyerek meg feltöri a biztonsági kódot, törli a parent controll applikációt két perc alatt. Ha szerencséd van. Ha nincs, akkor fél perc alatt. Mert hát jártas a digitális világban. Felszívta a tudást. Ezt akartad, nem?
Van itt bonyodalom, kérem szépen, van itt bonyodalom.
Már ebből is látszik, hogy ez egy rendkívül összetett, általános tanácsokkal nem megoldható kérdéskör. Már csak azért sem, mert ahány ház, annyi szokás. Ahány ember, annyi habitus. Van, aki függő lesz. Van, aki nem. Van, aki rákattan, van, aki nem. És ez nem csak a neveléstől függ. Attól is, de nem kizárólag. Ezért kell nagyon figyelni, személyre szabni, saját utakat találni. Az általános tanácsokat meg meghagyni azoknak, akik még mindig elhiszik, hogy tankönyvből lehet gyereket nevelni.
Kísérletezni kell. Hibázni. Felállni. Továbbmenni. Új utakat, új megoldásokat keresni. Személyre szabni. Naprakésznek lenni. Változni a változásokkal. Haladni a korral. És közben megtartani az ember-séget. És erről soha el nem felejtkezni. Hogy a villanyszerelő kezében van a dugó. Amit ki tud húzni a falból. És akkor nincs internet, nincs okoseszköz. Akkor vagy te. Az ember. Akinek akkor is kell tudnia számolni, olvasnia, idegen nyelvet beszélnie stb., stb., stb.
Na ezen mi kb. mind végigmentünk és tartunk ott, ahol tartunk. Hol is pontosan?
Hát ott, hogy a két nagynak, Nagyfiúnak és Nagylánynak van okostelefonja. Saját okostelefonja. Ezen már nem tudunk változtatni. Mert elszúrtuk.
Mert úsztunk az árral, mentünk arra, amerre vitt a víz és elhittük, hogy ezt így kell csinálni. Nagyfiú negyedik osztály után kapta az első okostelefonját és tabletjét. Az okostelefont öt hét után hagyta el. A tablet azóta is megvan, de már csak dísz. Funkcióját vesztette. De jól ki lehet vele ékelni a szobája ajtaját. Belülről. Hogy ne lehessen bejutni.
Okostelefonja sokáig nem volt. Kotortunk neki a családi almáriumból egy nyomógombosat. Hát nem sokat használta. Aztán kapott okosat újra. Mert abban az állapotunkban voltunk, hogy még magunk sem tudtuk, hogy mit akarunk. És engedtünk a nyomásnak.
Aztán jött a következő bukó. Hogy azt gondoltuk – mert mi olyan szuper szülők vagyunk, hogy megneveltük rendesen azt a gyereket -, van annyi esze a fiúnknak, hogy rábízhatjuk a döntést, mikor, mennyit nyomkodja a telefonját. Annyi volt csak a kérésünk, hogy ellensúlyozásképpen hetente olvasson el egy könyvet. Hogy mi milyen naivak voltunk?! 1. ő három óra alatt olvas el egy kb. 300-400 oldal terjedelmű könyvet 2. ő nem AZ a gyerek, aki meg tudja állni a nyomkodást, ha szabadon dönthet róla. Biztosan van ilyen gyerek is, de egy kettős különlegességű, külső kontrollos gyerek nem ez a kategória. Felmentésképpen hadd tegyek hozzá annyit: akkor ezt még nem tudtuk róla, vagyis nem mondták ki róla hivatalosan.
Ez a megoldás is ment hát a levesbe.
De a saját készülék már megvolt neki és meglett Nagylánynak is. Mert még Nagylány esetében sem láttuk kristálytisztán a saját utunkat. Hogy akkor hogyan is van ez a kütyü vagy nem kütyü kérdés?!
A kicsiknek viszont nincs még saját okoseszközük. És nem is lesz egy ideig még. Mert kikupálódtunk és most most ott tartunk (sok-sok próbálkozás és hosszú-hosszú útkeresés után), hogy tizennégy éves korukig nem tartjuk fontosnak, hogy legyen saját okostelefonjuk, tabletjük, okosórájuk, bármilyük. Ha vicces akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy elégedjenek meg azzal, hogy van két okos szülőjük.
* * *
Amit a hosszú évek megtanultam, hogy kell egy saját rendszer. Ami a gyerek(ek) habitusára van szabva. Másrészt, hogy nem szabad démonizálni az okoseszközök világát. (Már csak azért sem, mert az okoseszközök világában élünk. Ez tény.) Mi – mert itt most nagyon határozott közös döntésről van szó – az okoseszközök használatában a demarkációs vonalat a saját okoseszköz birtolásába húztuk meg.
Mert a saját okoseszköz a vízválasztó. Tagadhatjuk, hogy nem, csak épp nem lesz igazunk. Mondhatjuk nagyon hangosan és nagyon határozottan, hogy pontosan tudjuk, hogy a gyerekünk mit csinál a saját okoseszközével, mert telepítettünk rá ilyen szülői felügyeletet meg olyan szülői felügyeletet, visszakeressük az előzményeket mindig, csak olyan tartalmakat engedélyezünk és állítunk be, ami a korosztályának való stb., de ez mind önámítás.
A saját okoseszköz a vízválasztó. Szerintem. Az én tapasztalatom ezt mondatja.
Akármit csinálhatunk, attól a pillanattól kezdve az ellenőrzés nem a mi kezünkben van. Akkor sem, ha nagyon okosak és nagyon felkészültek vagyunk. A gyerek kiviszi a külvilágba a saját eszközét és bár mi mindenre megtanítottuk és felkészítettük, a külvilágot nem mi irányítjuk. Persze akkor sem, ha nincs saját eszköze a gyerekünknek, mert akkor is tudja bámulni az osztálytárs telefonját, tabletjét, de mégis van egy vékony határ, hogy az nem az övé, nem férhet hozzá bármikor, nem veheti elő bármikor.
És ez egy különbség. Nagy különbség.
És ne legyenek illúzióink a kísértésről meg a gyerekünkről. És arról sem, hogy az én gyerekem aztán olyat soha…
Ez így az elmélet. Nálunk. És a valóság?
Eszközök. Mindenféle eszközünk van. És sok eszközünk van. Mert Férj informatikus és a munkája a csapata által fejlesztett programok teszteléséből is áll. Amihez hazahoz mindenféle eszközt. Nekem pedig munkaeszköz. Eszközben tehát nincs hiány. Fontos viszont a birtokviszonyok tisztázása. Egymás eszközeit tiszteletben tartjuk. A gyerekek nem veszik el az okoseszközeinket, nem játszanak a telefonjainkon – és egymáséin sem -, nem böngésznek a gépeinken, hacsak arra külön engedélyt nem kaptak.
Van egy közös gyerek-laptop, ami a kiskorúaké házi feladat végzéshez. Semmi nincs rajta, csak ami tanuláshoz szükséges és ezt időről időre ellenőrizzük. És ezt tiszteletben tartják, mert más eszközön hozzájutnak ahhoz, amihez szeretnének. Ez szimplán munkaeszköz és arra is használják.
Időkorlát. 9 éves Négyesnek és 11 éves Középsőnek heti háromszor 30-45 perc játék. Legkisebbnek heti kétszer 20 perc. Csak péntek és vasárnap között. Hétköznap nincs egy perc játék sem. Videójáték a nagyoknak napi két órában maximálva saját külön fiókban. Napi időkorlát (5 óra) és esti záróra a többi okoseszközön. Hétvégén emelkedik az időtartam – nem szokták kihasználni, inkább alszanak – és a záróra is későbbre kerül, de a korlátozás megmarad.
Kor. Én, mi nem hiszünk abban, hogy létezik óvodásoknak való online tartalom. Amúgy lehet, hogy létezik. Vagy annak adják el (de hogy pontosan mi van Peppa malac mögött, milyen bújtatott reklámok, nem odaillő képkockák, amelyek filmnézés közben szemmel nem láthatók, de be vannak építve és hatnak az agyra, azt nem tudhatjuk. De sajnos élni kell a gyanúval, hogy ez megvalósítható.).
De semmi esetre sem tartjuk szükségesnek a mi családi világunkban. És én személy szerint nem tartom szükségesnek, hogy a gyerekem óvodás korban kétnyelvűvé váljon (mert angol nyelvű tartalmat néz a youtube-on). Mert nem akarom külföldi ösztöndíjra küldeni öt évesen. És mert nem származik ebből olyan előnye, ami elengedhetetlen az óvodás korú életéhez. És később sem marad ezért le. A mai világban? Milyen paradoxon ez már?! A mai világban nem lehet lemaradni semmiről. Olyan eszközök, applikációk, tanulást segítő programok állnak rendelkezésünkre, amellyel az idő (lemaradás stb.) ebben az értelmezésében értelmét veszíti.
Mielőtt félreértés alakulna ki. Nem tiltjuk semmilyen kor alatt a digitális világgal való kapcsolatot, de szándékosan nem is segítjük elő, nem is támogatjuk. Ha jön, a helyén kezeljük, nem vesszük ki Legkisebb kezéből, sőt, odaadjuk, tanítjuk, de nem siettetjük az időt.
Közösség. Játszani közösségben lehet. A saját szobában, zárt ajtók mögött való nyomkodás nem opció. Nyilván van ilyen része is, de ha tudjuk, akkor a játékot mindig közösségi élménynek szervezzük meg. Így alakult, hogy hosszú-hosszú évek tagadása után vettünk egy PlayStationt. Amivel közösen lehet játszani. Nem elvonulva, sötét sarokba elbújva, hanem együtt, közösen. Ki kell hozzá jönni a közös térbe, mert a képernyő a nappaliban van. Ha valaki játszani akar, annak közösködnie kell. Együtt kell működnie a többiekkel, be kell engednie a világába a többieket, kommunikálni kell, ki kell tekinteni a játékból időről-időre. Ha tetszik, ha nem. És tetszik. És ez jó. Már amennyire jó lehet…
* * *
Óvatosság. Óvatos beengedés.
Ez a mi mottónk.
Nincs rálátásunk a következményekre. Ha oly magabiztosak vagyunk vagy annak érezzük magunkat, akkor sincs. Túlságosan bízunk a technológiában. Elfelejtjük a képességeinket, amelyekre gépek nélkül is képesek vagyunk. Okosórát csatolunk a gyerekeink kezére és hisszük, hogy biztonságban vannak, mert bármikor láthatjuk, hogy merre járnak. Ahogy azt mások is láthatják. Nem is kell hozzá olyan nagyon profi hackernek lenni. Kiszolgáltatottság. Amelyet részben mi adagolunk a gyerekeinknek.
Akkor most kütyü vagy nem kütyü? Vagyis okoseszköz vagy nem okoseszköz?
Is.
Csak ne démonizáljuk. Egyik irányba se. Akkor talán jó lesz.
Talán. Mert ebben a világban a talán az új igen. Talán. És mert tanulni soha nem késő.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!