Milyen anya vagy te?

A gyerek nem tabula rasa. A szülő sem az. Mindenkinek megvan a maga története. Amely így vagy úgy, kicsit vagy nagyon, de befolyásolja, hogy milyen anya vagy apa válik belőlünk.

milyen anya vagy

Photo by Louis from Pexels

Ma megint mesélni fogok. Nem igazán vidám történetet, de elejétől a végéig igaz. És az igaz történetek mindig fontosak. Mert megmutatják, hogy az élet nem fekete-fehér, nem lehet uniformizálni, nincs olyan, hogy tabula rasa. A gyereknevelésben biztosan nincs. Mert a gyerek nem tabula rasa. Bármennyire is sokan próbálják ezt elhitetni. Hogy a gyerek viselkedését semmi más nem befolyásolja, csak a nevelés. Hogy nincsenek velü(n)k született alaptulajdonságok, amelyeket magával hoz a világra jöttével.

De ez még semmi. Mert nincs szülői tabula rasa sem. Nincs olyan, hogy amikor a gyerek születésével megszületik a szülő, akkor onnantól kezdve egészen más emberek leszünk, mint akik voltunk. Vagyis de! Persze. Más emberek leszünk, mert lesz egy – vagy később több is – gyerekünk. De alapjában véve nem változunk meg. Idomulunk, alkalmazkodunk, formálódunk, próbálunk elmenni a határainkig, néha át is jutunk rajtuk, de az alaptermészetünk szülőként is az alaptermészetünk marad. Sőt! A történetünk, amely a születésünk óta íródik, szintén befolyásolja, hogy milyen szülővé leszünk.

Ezért kelek ki magamból mindig, amikor általános leírásokat olvasok arról, hogy ilyen vagy olyan a jó szülő. Ilyen vagy olyan a kreatív szülő. Amikor skatulyáznak, hogy a tekintélyelvű szülő ilyen. A liberális meg olyan. Stb., stb., stb.

Hagyjuk már!

Mindenki olyan, amilyen története van. Ami abból a történetből összerakható.

Mielőtt azonban belevágnék a mesélésbe, szeretnék leszögezni valamit. Hogy mi végre is írom meg ezt a bejegyzést.

Ez egy szabadságlevél. Szabadságlevél önmagamnak. És mindenki másnak, aki nem érti, néha kicsit restelli, vagy hovatovább szégyelli és rejtegetni akarja, amiért nem tud olyan szülő lenni, amilyennek leírják a jó szülőket. Hogy azok ilyenek és olyanok. És így tesznek, meg úgy tesznek.

Azok a szülők nem valódi szülők. Azok egy eszményképet testesítenek meg. Mert nincs saját történetük.

Azokat olyan szülőkből gyúrták össze, akiknek ugyan van saját történetük, de csak a pozitív kicsengésűek kerülhettek a masszába. Így lettek az eszményi szülők, akiket példaként állítanak mindenki elé és akik miatt néha egy kicsit rosszul lehet érezni magunkat. Akik ilyenek és olyanok és mindig mindent megfelelően csinálnak. Ők a tökéletes szülők. Az  eszményített szülők, akik tizenkét pontban tudnak erős önbizalmú kamaszt nevelni, akik öt pontban tudják, hogyan kell sikeresen megtanítani a gyereket egyedül elaludni stb., stb., stb.

Aztán ott vannak a valódi szülők a valódi világból. Akiknek történeteik vannak. Mindenfélék. Vannak közöttük olyan történetek, amelyeket, ha nem is könnyen, de felül lehet írni; olyanok is akadnak, amelyeket lehet módosítani, amelyekhez lehet alkalmazkodni, amelyeket túl lehet élni komolyabb sérülések nélkül. És vannak azok a történetek, amelyek mélyen beivódnak, amelyek valamit átkattintanak bennünk, amelyek megváltoztatják a lelkünk kis darabját örökre. És ezt a kis darabot a szülőségünkbe is magunkkal visszük. Nyilvánvalóan ezen a kis darabon is lehet dolgozni, hogy minél kevésbé számítson, de van, hogy ez annál mélyebben van, mélyebbre nyúlik, erőteljesebben hat.

Szóval ez egy szabadságlevél. Hogy tudjuk, hogy azért mert nem tudunk ilyen meg olyan szülők lenni, még nem vagyunk rossz szülők. Épp ellenkezőleg. Hiszen a történeteinkkel együtt a lehető legjobbat próbáljuk kihozni magunkból. Ennél jobbat pedig egyetlen szülő sem tehet a gyerekével.

Azért, hogy pontosan lássuk, mi tehet valakit ilyen vagy olyan szülővé, elmesélem az én történetemet. Mert sokan látnak bele a szülőségembe olyan dolgokat, amelyeket szeretnének magukénak tudni. De nem látnak mögé, hogy ez miért alakult így?! Miért vagyok szarkasztikus, olykor cinikus a saját szülőségemmel kapcsolatosan, miért látnak sokan irtó lazának, akinek sok dolog – amelyekkel mások vért izzadnak – olyan “könnyedén” megy, aki el tud engedni dolgokat, aki könnyedebben vesz bizonyos helyzeteket, szituációkat, mint mások.

Elmesélem.

De nem lesz könnyű történet. Mert minden – tudatosnak látszó! – döntésem mögött egy történet húzódik. Amitől ilyenné lettem. És ezeket a történeteket nem feltétlenül én írtam. Ha én írhattam volna, valószínűleg soha nem történnek meg. De megtörténtek. És általuk lettem az az ember, szülő, anya, aki lettem. Szóval valahol hálás lehetnék értük. A történtekért, a történetemért. De azért mégsem ez az első dolog, a hála, ami eszembe jut erről. Inkább az értetlenség, a düh (régebben talán haragnak mondtam volna, de mára már valamelyest elcsendesült).

Mert nem tudom és soha meg sem tudhatom, hogy milyen felnőtt/szülő lettem volna, ha nem vagyok

bántalmazott gyerek.

Nem családban bántalmazott. Hanem az iskolában.

Bullying.

Módszeresen, kegyetlenül, folyamatosan. Állandó készenlétre kárhoztatva, mert bármikor bánthatnak. Bármivel. És bántottak is. Eleget.

Sokat.

Verbálisan. Is. Fizkálisan. Is. Talán ez utóbbi fájt kevésbé. Érdekes módon. De a lelkem a mai napig fáj. És a mai napig nem érti. És ezért olyan, amilyen. És ezért vagyok olyan szülő, amilyen. Amilyenné sokan válni szeretnének. Pedig ezt az utat nem lehet szeretni. És akarni.

Laza szülő vagyok. Mondják. Hogy egyedül járnak a gyerekeim iskolába, edzésre, bátran engedem őket mozogni a világban. Laza? Úgy tűnhet. Pedig ez a részemről egy védekezés. Hogy soha ne szoruljanak senkinek a segítségére. Hogy ne kelljen szívességet kérniük másoktól, hogy egyedül is képesek legyenek elég erősnek, talpraesettnek lenni.

Az igazság az, hogy valahol sajnálom őket, hogy ennyire felkészítettem őket. Hogy ennyire felkészültek. Miattam.

Mert én vidékről bejárós iskolásként gyakran kényszerültem mások segítségére. Mert nem tudtam egyedül hazamenni. A szüleimnek viszont későig tartott a munkaideje. Így mások segítségére szorultam, hogy iskola után lehessek valahol. Egy évfolyamtársam édesanyja befogadott. Jószívűségből. Hárman voltunk lányok, akik együtt tanultunk. Vagyis én voltam az, aki megírta mindhármunk leckéjét. Mert a másik két lány szerint ez volt a minimum, hogy befogadtak egy szegény, vidékit

És aztán egy nap… tréfából… talán ők tényleg azt gondolták, hogy ez tréfa… fegyvert fogtak rám. Vadászfegyvert. És órákon át sakkban tartottak. És csak akkor engedtek el, amikor már minden porcikában megaláztam magamat előttük és ennek fizikai, látható jelei is voltak.

Elengedtek.

És én nem beszéltem róla. Senkinek nem mondtam el. És másnap visszamentem hozzájuk és írtam tovább a házi feladataikat még hónapokon keresztül.

És most felnőttként megtanítom a gyerekeimet egyedül közlekedni. Minél korábban. Időt, energiát nem sajnálva böngésszük a térképet, járjuk a várost, tanuljuk a különböző közlekedési eszközöket, böngésszük a menetrendeket. Mert ez menő!

Nem. Nem menő. Nem azért csinálom, mert menő. Hanem védekezésből. Féltésből. Félig tudattalanul. Hogy velük, a gyerekeimmel soha, de soha ne fordulhasson az elő, ami velem előfordult.

Olyan jó a humorod! Mondják sokan. Éveken át a cinizmus és a szarkazmus védett meg a verbális bántalmazástól.

A szavak voltak az egyetlen fegyvereim. Mert másom nem volt. Nem voltak menő, drága cuccaim, a szüleimnek nem volt sokmilliós autója, továbbra is vidéken laktam (akkoriban nem az agglomerációs élettér volt a menő). Néha gonoszul használtam őket – ma már talán szégyelném -, de akkor életet mentettek.

Aztán elkerültem a bántalmazó általános és középiskolai közegből és megszelídültek a szavaim. Az egyetem lett az első elfogadó közösségem. Ott emeltem fel először a fejemet és ott néztek először mások a szemembe és nem azért, hogy bántsanak. Ott lettem először egy közösség teljes jogú tagja. Megszelídültek a szavaim, legömbölyödtek, lekoptak róla a bántó élek és nyugodtabb vizekre eveztek, megtanultam velük humorizálni. Nekem is jobb volt. De néha még ma is előtörnek a régi reflexek. De a szavaim világa a példa arra – önmagam számára is-, hogy van, amin lehet változtatni.

De van, amin nem. Vagy nagyon-nagyon hosszú idő kell hozzá. És bátorság. Nekem például, hogy szembenézzek az egykori bántalmazóimmal. És bennem nincs meg ez a bátorság. És talán soha nem is lesz. Ez az én gyengeségem. És ez az, amivel a gyerekeimnek együtt kell élni. Mert ettől vagyok olyan szülő, amilyen. A megváltoztatható – és már megváltoztatott – és számomra megváltoztathatalan történeteimmel.

Ez az én történetem. Az én szülőségem története. Hogy milyen szülő vagyok. Hogy miért vagyok ilyen szülő. És az én szabadságom. Hogy ilyen szülő lehetek. Hogy elismerjem, hogy van saját történetem, ami ilyen szülőséget tesz lehetővé.

De abból a lehető legjobbat.

A gyerekeimért.

És a végszó?

Az átélt, megélt történeteink velünk, bennünk élnek. Akkor is, ha rosszak, ha fájnak, ha bántanak. Ugyanakkor ezek teszik valódivá és egyedivé a szülőségünket az uniformizált, standardizált, kiherélt változattal szemben, amit nap mint nap az arcunkba tolnak. És az élet valódian jó. Azt mondják…

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!

4 thoughts on “Milyen anya vagy te?

    1. Kedves Orsolya!
      Köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra.
      És hálás szívvel köszönöm ezt a mondatot. Nem tudom, hogy ez bátorság-e vagy sem, de nekem fontos volt tisztázni a felállást és talán másoknak is ad valamit, hogy végre el tudják fogadni magukat olyan szülőnek, amilyenek és leteszik a hasonlítgatás terhét.
      Remélem, máskor is találkozunk itt, a virtuális térben.
      Barbara

    1. Kedves Kati!
      Örülök és köszönöm, hogy benéztél hozzám a blogra és tetszett, amit olvastál. Szerintem nagyon sok bátor, őszinte, hiteles ember él közöttünk, csak kell egy mondat nekik is, hogy elég bátrak legyenek felszabadítani magukat és hogy végre elismerjék: jó, amit csinálnak és jól csinálják.
      Köszönöm a soraidat.
      Üdv: Barbara

Hozzászólás a(z) momwithfive bejegyzéshez Kilépés a válaszból