Van egy mondat, amely biztosan – vagy majdnem biztosan – elhangzik két ember között, ha beszélgetni kezdenek egymással. Egy egyszerű, rövid mondat. Vagy inkább kérdés. Hogy vagy? Egyszerű, rövid kérdés. A válasz pedig? Na igen. A válasz…
Photo by Rafael Barros from Pexels
Nem hiszek a véletlenekben. De van, hogy összeér a világ. Itt és ott.
De kezdjük inkább az elején.
Ülök és várok. A pszichológusra várok, akihez még ősszel kezdtem el járni. Aki egészen elképesztő utakra visz el. Aki egészen elképesztő kérdésekkel birizgálja az agytekervényeimet. Egészen elképesztően egyszerű kérdésekkel. Rögtön a beszélgetéseink elején. Mondjuk úgy, hogy sokkol.
Hogy van?
Kell ennél egyszerűbb? Lehetne ennél egyszerűbb?
És én mégsem tudok rá válaszolni. Pedig már nem először teszi fel. És most újra fel fogja tenni és én már most próbálom összerakni magamban, hogy mit fogok rá válaszolni. És már most a válasz fogalmazásakor érzem, hogy még mindig nem tudok rá úgy válaszolni, ahogy azt a kérdés megkívánja.
Pedig hát egy olyan egyszerű kérdésről van szó!
Hogy van?
Mármint, hogy én hogy vagyok. Én.
Na ez az. Itt kezdődik a gond.
Mert amikor már az első szavakat kiejtem, hogy kifejtsem, hogyan is vagyok, rögtön megállít a pszichológus és azt mondja: ne arról beszéljek, hogy mások viszonylatában hogy érzem magam, hanem, hogy én hogy vagyok. Helyezzem önnön magamat a középpontba és beszéljek arról, hogy én mit érzek egy-egy eseménysorozat, történés kapcsán.
Ó, ha tudná, hogy milyen nehezet kér. Már hogy helyezhetném magamat a középpontban, amikor annyi mindenki más van az én középpontomban! A gyerekek, a velük való kapcsolatom, konfliktusaim, kapcsolódásaim és ugyanez Férjjel. De végül is ez határoz meg engem. Vagy nem?
…
A pszichológus hallgatása nagyon sokatmondó volt. Pontosan jól mutatta, hogy hol vagyok én. És hogy helyette hol kellene lennem.
Na és akkor itt hadd mutassam meg, hogy hogyan ér össze a világ, mielőtt továbbhaladnánk.
Nemrégiben kaptam egy levelet egy kedves olvasómtól, aki azt kérdezte: miért van az, hogy ha szülőket kérdezünk arról, hogyan érzik magukat, mi van velük, akkor rögtön a gyerekeikről kezdenek el beszélni. Mintha más viszonylatban már nem is tudnának beszélni önmagukról. A kérdés letaglózott, mert pontos tükröt tartott elém. És miközben a választ fogalmaztam, rájöttem, hogy miért forszírozza a pszichológusom minden egyes alkalommal azt a nagyon egyszerű kérdést a hogylétem felől. Miért kardoskodik amellett, hogy helyezzem magamat a középpontba, próbáljak meg egyszerűen önmagamról beszélni, a saját érzéseimről és tegyem mindezt úgy, hogy nem helyezem magamat egy mások által meghatározott viszonyrendszerbe.
A mai világban az anyaság a
feloldódás. A teljes feloldódás. A teljes odaadás.
A mai világ szerint még mindig az a jó anya, aki teljesen feloldódik az anyai/szülői szerepben. És mi, szülők átvesszük ezt a kommunikációt. Tudattalanul, de átvesszük. Beleivódik a sejtjeinkbe és nem szabadulunk tőle.
Mintha szégyen lenne szülői mivoltunkban is megtartani a saját életterünket, a saját személyiségünket, mintha ezek összeegyeztethetetlenek lennénk a jó anyai/szülői szereppel. Mintha azzal, hogy néha önmagunkat – azt a részünket, amely nincs közvetlen összefüggésben az anyasággal – is láttatjuk, megmutatjuk a külvilág felé, azzal lealacsonyítanánk a családunk, gyerekeink iránt érzett elkötelezettségünket, szeretetünket. Mintha ezzel rossz szülőkké válnánk.
Pedig pont az ellenkezője történik. Nemhogy rossz szülőkké nem válunk, hanem végre megtaláljuk önmagunkat. És nem az anyabőrünkben, hanem a saját bőrünkben, a szerepeinktől független bőrünkben, ami a kezdetektől fogva a mienk és ami mindennek az alapja. Az anyaságunknak is. A jó anyaságunknak.
Feloldódás. Totális feloldódás.
Amelynek egyik legeklatánsabb példái azok az esetek – amelyek sokaknál kiveri a biztosítékot és így nem egyszer gúnyolódás tárgyáva is lesznek -, amikor az anyák olykor-olykor többes szám első személyben beszélnek önmagukról és a gyerekükről.
A héten 400 grammot gyarapodtunk… Kibújt az első fogunk… Leettük magunkat ebéd közben…
Szimbiózis. Anya és gyereke szimbiózia. Amelyben kezdetben élnek. És amelyben igenis benne lehet ragadni, ha nincs kellő tudatosság és akarat a kellő távolság megteremtésére. De ehhez nagyon jól kell ismerni önmagunkat. És nem csak ismerni, de fel is ismerni a sok ránk rakódott szerep alatt/mögött. És mindenféle viszonyítási alap nélkül kell tudni válaszolni arra a kérdésre, hogy “Hogy vagy?”. Amire amúgy nagyon kevesen képesek még azok közül is, akik soha nem beszélnek/beszéltek többes szám első személyben a gyerekükről.
A vicces amúgy az, hogy velem még ma is előfordul. Amikor a boltban megköszönök valamit, akkor megesik, hogy azt többes szám első személyben teszem, miközben egyedül vagyok, egy árva gyerek sincs a közelemben. Mármint saját. Pedig Nagyfiú hamarosan tizenhét éves lesz. De ez a tizenkét év gyerekszobai lét hozadéka. Tizenkét év nagyon hosszú idő. Nagyon. Hosszú. Idő. Amióta viszont hetente rendszeresen meg kell fogalmaznom, hogy hogy vagyok, egyre ritkábban fordul elő.
Mert ez a kérdés lecsupaszít.
Lecsupaszít teljesen. Elém állítja önmagam. Azt az önmagam, aki mindennek az alapja. Akire minden épül, akiből minden táplálkozik. És akit nagyon nehezen teszünk a középpontba (pedig ha tudnánk, hogy mennyire ott van!). Mert félünk az ítéletektől. Hogy önzőnek, egoistánk, énközpontúnak kiáltanak ki, ha arra a kérdésre, hogy “Hogy vagy?” önmagunkról – a lecsupaszított önmagunkról, a mindenféle befolyástól, viszonyítástól mentes saját érzéseinkről – kezdünk el beszélni. Önmagunkról. Aki egykor voltunk. Aki most vagyunk. És aki leszünk is mindig. Akire rárakódik mindenféle szerep, de aki alapjában véve nem változik.
Mert ehhez bizony bátorság kell. A szembenézés bátorsága.
Hogy felismerjük és elismerjük, hogy anyaként is mindvégig megmaradtunk önmagunk (ha megmaradtunk?!) és hogy ezzel az önmagunkkal kell jóban lenni, ha szülőként (is) jól akarunk teljesíteni. Az a mondás, hogy ha “az anya jól érzi magát a bőrében, akkor rendben lesz a családja is” ebből az aspektusból nézve egyáltalán nem azt jelenti, hogy az anyai szerepünkben kell rendben lennünk – ahogyan azt sokan értelmezik -, hanem, hogy emberként kell jól éreznünk magunkat, rendben levőnek találni a világgal való kapcsolatunkat. Emberként kell összeraknunk magunkat, hogy aztán anyaként össze tudjuk rakni a családot.
És ehhez bizony néha önmagunkat kell a középpontba állítani.
Ugye milyen egyszerű?!
Ugye?
Akkor engedd meg, hogy feltegyek neked egy kérdést. Egy egyszerű kérdést.
Hogy vagy? TE hogy vagy?
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!