Lakásból otthont teremteni, különösen ha gyerek(ek)kel vág bele az ember, nem egyszerű feladat. De idővel minden a helyére kerül. Hogy aztán néhány év múlva újra boruljon a rend(szer), amikor a kisemberből kamasz lesz és a cuki gyerekszobából élhető kamaszszobát kell varázsolni. Újratervezés indul!
hirdetés, Stickea
Design vector created by slidesgo – www.freepik.com
Mi is eljutottunk erre a pontra. Épp most. Pedig éppenséggel mostanában kezdtem úgy érezni – tizenhét évvel a beköltözésünk után -, hogy már egész otthonos a lakásunk. Mármint nekünk otthonos. Itt-ott ugyan kicsit szűk, de már megtanultuk, hogy hol kell lapjával közlekedni, hol nem szabad kiegyenesedni, mi az, amihez egyáltalán nem nyúlunk, különben borul minden. Egyszóval tényleg belaktuk a teret. A terünket.
Erre tessék!
A gyerekeink nem átallottak megnőni. És kisemberekből kamaszokká fejlődni. Ez pedig egy olyan változás, amely változásért kiált. Hangosan. Nagyon hangosan. És mielőbb.
Szóval megnőttek a gyerekeink. Punktum. Szép szál kamaszokká lettek. És hogy fokozzák a sokkot – amihez igazából nekem annyi is elég, hogy egy-egy vita hevében Nagyfiú még annál is jobban kihúzza magát és én máris békaperspektívából szemlélem a világot és innen az “azért, mert én vagyok az anyád” örök klasszikus nem egyszerűen erőtlenül hangzik, de még egy visszafojtott sóhajnak is nagyobb hangereje van -, nem csak külsőleg változtak meg. De nem ám! Hanem az igényeik, az elvárásaik is. És nemcsak az irányunkba (vagyis az eddigi dédelgetés, szoros nyomkövetés helyett inkább minél messzebb és távolabb szeretnének tőlünk lenni), hanem a lakótereiket illetően is.
Hogy is mondják? Halmozzák az élvezeteket. Tobzódnak a jóban. Tudnak élni, na.
De miben is mutatkozik meg ez a változás?
Például egy kamasz aránylag kevés időt tölt a földön üldögélve kisautókat tologatva vagy a babaházban a babáit altatva, esetleg a babakonyhában főzőcskézve. Viszont annál többet henyél, héderel, fekszik minden vízszintes helyen, ahova csak odafér. Kivéve a padlót. Az íróasztalát csak hébe-hóba használja, akkor is csak leginkább arra, hogy oda hányja azokat a dolgokat, amelyek nem férnek el a többi vízszintes helyen, ahova le tudna feküdni. Mert az íróasztal ahhoz ugyebár kicsi. Meg kényelmetlenül kemény. És ebből fakadóan nyom. Akárcsak a puszta padló. Ezért nem fekszik oda. Sem. De még csak ülni sem ül oda. Inkább az ágyára. Akár egész nap. És itt a bibi. Meg a szálka. Ami nagyon szúrja a szemet. Mármint az enyémet.
Egyszerűen egészségtelennek tartom, hogy amikor itthon vannak a kamaszaink – mert minden távolságtartás ellenére néha azért itthon is feltűnnek, hogy aztán azonnal eltűnjenek a szobájuk mélyén -, mindig az ágyukban töltsék az idejüket. Ott ülnek, guggolnak, fekszenek, fejen állnak, alszanak, esznek, játszanak, unatkoznak, utálkoznak, olvasnak stb.
Mert az igazság az, hogy sok mindennel ellentétben igenis vannak dolgok, amiket szeretnek a kamaszok: például a kényelmet. A rendet nem, de a kényelmet, azt igen. És ezért telepednek az ágyukra, ha máshova nem tudnak. És egy tetőtéri félszobában máshova nem nagyon tudnak. És nálunk pont ez a helyzet.
Az érvelés logikus és érthető. Ezt még én sem tagadhatom. De ettől függetlenül ez egy nem-szeretem állapot.
A sort a változásokról, amelyet a kamaszkor hoz el magával a személyes életterével (i.e.: szobája, ha olyan szerencsés, hogy van neki és mi is olyan szerencsések vagyunk, hogy van neki) kapcsolatosan, hosszan lehetne még folytatni, de mindenféle ragozás nélkül annyi is elég az átalakulás szükségességének megértéséhez, hogy a kamaszkorral egyszerűen megváltozik a lakótér funkciója.
Mások lesznek a prioritások: eltűnnek a játékok, vagyis más térbe kerülnek át, a porfogó kedvenc plüssfigurák kiszorulnak a polcokról, a vendégjárás- és marasztalás viszont erősen felértékelődik (az egyedüllét mellett!) és hát a kamaszon kívül a barátokat is valahova tenni kell. És a polcokra nem férnek oda a plüssök helyére. Pedig, de szép is lenne! Csakhogy az átalakulás a szoba falait sajnos nem érinti – valami érthetetlen oknál fogva csak a gyerek nő, de ő meg nagyon, na meg a barátai -, azok maradnak a helyükön. Fixen.
De tér, az meg kell. És láss csodát!, különböző megfontolásokból ugyan, de most az egyszer egy véleményen voltunk.
Meg dekor.
Ami nem foglal helyet. Mert az kell a barátoknak. Meg az egészsséges életvitelhez. És nem gyerekesen cuki, mert az ciki. Naná! (Hiszen nem gyerekszobáról van már szó. Hanem kamaszszobáról.) Helyette viszont tükrözze hűen az életérzéseiket és közben tegye otthonossá is a szobájukat. Számukra otthonossá. Számukra.
A probléma csak annyi, hogy szinte semmiféle dekorációt nem lehet kapni. Lányoknak még csak-csak, de a fiúk…! Mintha ez a korosztály nem létezne. Mintha a tervezők számára a gyerekkor valahol lezárulna 10-11 éves kor körül, utána jön a nagy semmi, aztán meg a fiatal felnőttkor, amit aztán már mindenki úgy alakít, ahogy akar, mert megint van miből.
Vert helyzet. Vert helyzet? Négy kamaszt nevelő szülőként?! Ugyan már! Ha így lenne, már Narnia örökös uralkodója lennék. De nem vagyok. És különben is… innen szép nyerni. És lehet is. Csak kell egy kis kreativitás. Egy kis csúcsra járatott kreativitás. De mi másom is lenne a türelmemen kívül ötgyerekes édesanyaként?
Élhető kamaszszoba
Ez volt Nagyfiú egyetlen feltétele, amikor felvetettem neki, hogy Nagylány szobája után az övére is hajlandó vagyok némi pénzt áldozni, hogy végre eltűntessük a fotonok megállítását célzó kísérletei során a falra kenődött sárga trutyit és ezzel egy időben kicsit átszabjuk az egész lakóterét lecserélve a régi designt – ami nem is igazán volt – és valami megoldást találjunk arra, hogy a húgához hasonlóan ő se az ágyában töltse az egész napját, amikor otthon van; és ráadásként még helyet kerítsünk a barátoknak is, ha jönnek… és maradnak.
Kézenfekvő megoldás lett volna nála is, hogy felfelé terjeszkedjünk, ahogy Nagylány szobájában is tettük. Csakhogy Nagyfiú szobája a gyerekbirodalom átellenes oldalán helyezkedik el, ahol laposabb a tető síkja. Így nála ez az opció nem volt opció. A felismerés viszont engem elsőre a padlóra küldött. Ahonnan nem is álltam fel sokáig, mert éreztem: nála a padlóhoz közeli síkban rejtőzik a megoldás.
Na meg a bútortologatásban és -cserében. Mert Nagyfiúnál a bennszülött bútorok nem annyira bennszülöttek, mint a többieknél. Vagyis csak az egyik oldalon. Ott azok is maradtak. De a másik oldal! Találtam benne hatvan centimétert, ami mindennek az alapja lett. Pontosabban egy közel egy négyzetméternyi ülősarok alapja. Hogyan lett hatvan centiméterből majd egy négyzetméter? Varázsoltam. Bűvészinasnak pedig a HOME Manager Budapest egyszemélyes brigádját kértem fel újfent.
Az ülősarok a korábbi könyvespolc helyére került, amit lecseréltünk egy kisebb, de színében férfiasabb darabra és elforgattunk térben. A régi könyvespolcot megrövidítettük és megtartva eredeti funkcióját beállítottuk a szülői hálószobába. Egy nagycsaládban semmi sem vész el, csak átalakul. Például a türelem… De térjünk vissza az emeletre! Azzal, hogy az új könyvespolcot elforgattuk kilencven fokkal és az ágyat hátrébb toltuk hatvan centiméterrel a tetősík alá úgy, hogy azért még kényelmesen elférjen Nagyfiú 48-as lába a folyamatosan süllyedő falsík alatt, nyertünk egy kb. 90 centiméter széles és 105 centiméter mély területet, amelyet teljes egészében kihasználtunk egy párnázott dobogó beállításával, amely tökéletes ülőbútorként funkcionál.
Tértágítás pipa.
A dekorációban – mivel külső segítségre nem nagyon számíthattam – magamra voltam utalva. Egyetlen dologban volt megkötve a kezem: katonai témának feltétlen szerepelnie kellett benne, mert Nagyfiú katonának készül. A fegyveres-lövöldözős vonalat nem szerettem volna erőltetni a kisebb testvérei miatt (így is épp elég harciasak), így esett a választásom/unk egy homokszínű terepmintás tapétára és így kaptam engedélyt egy dögcédulás, valamint egy bakancsos, “Aki nem lép egyszerre…” feliratú plakát elkészítésére.
A többi dekoráció megtervezését a kamaszos világszemlélet ihlette, na meg a régi könyvespolc helyén árválkodó üres fal és egy lyuk (nem a kulcslyuk!) a szobaajtó belső oldalán, amit valahogy el kellett rejteni a kíváncsi szemek elől. A plakátokat egyszerűen megoldottam – van négy kamasz gyerekem, szóval ihletben nem volt hiány -, de mi lesz az ajtóval? Matrica! De hol kapok kamasz igényeknek megfelelő matricát? Sehol?!
Akkor tervezek?!
Vagy még inkább terveztetek. Jobb az mindenkinek. De hol, kivel, hogyan, mennyiért? Hosszan és bonyolultan, drágábban az elképzelésemnél és nem feltétlenül azt, amit szeretnék – külföldről vagy gyorsan és egyszerűen a Stickea.hu oldalon. Ahol a tulajdonosok matricákban igazán otthon vannak. Meg skandináv designban. És mindkettő igazán jól passzol egy kamasz fiú szobájához.
Egyszer minden (kis)gyerekből kamasz lesz. Az általa birtokolt gyerekszobából pedig kamaszszoba. Lesz. Ha teret engedünk neki. És muszáj lesz. Mert egy kamasznak több térre van szüksége. Mindenféle értelemben.
Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!
Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!