Pihe-puha pufiság – gyors joghurtos palacsinta

A palacsintát mindenki ismeri. Az online térnek köszönhetően az utóbbi időben egyre több fajtájával ismerkedhettünk meg, így már azok is megtalálhatják a kedvenc változatukat – például a vastagabb tésztájú joghurtos palacsintában – akik nem szeretik a nálunk hagyományosnak mondott receptet.

Van egy titkom. Oké, több is van, de ez olyan, amivel mindig mindenkit meg tudok lepni.

Szóval, én nem szeretem a palancsintát. Se édesen, se sósan. Sehogyan sem.

Azonkívül, hogy ennek a gyerekeim roppant mód örülnek, mert legalább nekik több marad, remek kibúvót szolgáltat nekem arra, hogy az elkészítésétől is távol tartsam magamat. A palancsintasütés ebből kifolyólag nálunk Férj reszortja. Ez egy teljesen működőképes történet egészen addig, amíg valami miatt Férj nem tud helytállni a konyhában. Leggyakrabban azért, mert sokat és későig dolgozik. A gyerekek viszont lázadoznak, hogy már legalább tíz napja(!) nem volt palacsinta és ez egyáltalán nem járja.

De én nem sütök. És nemcsak azért nem, mert nem szeretem, hanem mert nem tudok. Vagyis nem akarok tudni. Egyszerűen nekem nem jó érzés, hogy valami olyasmivel foglalkozzam, amit alapjában véve kerülni szeretnék. Volt, hogy már ennek ellenére megpróbálkoztam vele, de abban nem volt semmi köszönet. Az elkészült darabok nem az ebédlőasztalra kerültek…, hogy finoman fogalmazzam meg a kudarccal végződött kísérleteim zárómomentumát.

De az utóbbi időben egyre több olyan alkalom volt, amikor megkerülhetetlenné vált az általam kivitelezett palacsintasütés. A fent említett eseteken kívül – amikor ugye magát a szakácsot nélkülözük Férj személyében – például akkor, amikor nagyon sok palacsinta kell. Még a szokásosnál is több és Férj nem bírja egyedül a strapát. Egészen pontosan a kora ősszel megrendezésre kerülő cserkész Palacsinta-túrák idején. Amikor az egész napi menü palacsintából áll. Most, hogy már négy cserkészünk is van, nekem is akad dolgom a konyhában a készülődés során.

Aztán itt vannak azok az alkalmak, amikor úgy döntök: tartalmas levest készítek vacsorára. A változatosság kedvéért, na meg azért, hogy ellensúlyozzam a borongós, hideg, ködös őszi-téli napokat. És Férj újfent nincs jelen. Az a helyzet, hogy nálunk levest, főleg bizonyos leveseket (például gulyást és frankfurtit) csak akkor főzhetek, ha utána valami finomsággal kényeztetem a jónépet. Igen. Én a palacsintát nem szeretem, ők meg a gulyást és a frankfurti levest nem. Viszont, ha azt szeretném, hogy mégiscsak megegyék azt, amit főztem, akkor kénytelen vagyok bemenni az utcájukba és palacsintát készíteni (Férj nélkül). Mert nekik az az igazi kényeztetés.

Szóval megadtam magamat. De csak részben. Mert a nálunk hagyományosnak mondott receptúra alapján készülő változatot még mindig nem vagyok hajlandó megsütni. Inkább elkezdtem kutakodni, hogy hátha találok egy olyan palacsintát, amelyet még én is jóízűen meg tudok enni, így a sütésével sem lesz problémám.

Az igazság az, hogy régóta szemeztem már az amerikai, pufi változattal, de az első próbálkozásom itt is kudarccal végződött és újra bizonyítva láttam: nem nekem találták ki ezt az egészet. De azért ezt a fajta változatot mégiscsak közelebb éreztem az én ízlésvilágomhoz. Ezért ezen a vonalon folytattam a kutakodást. És végül ráakadtam arra a leírásra, amelyről tudtam, hogy ez lesz az én receptem. A joghurtos pufi palancsinta abszolút meggyőzött: még nekem is kör alakúak lesznek, nincs a tésztájában cukor, így édes és sós is lehet, hidegen és melegen is jó és akár iskolai harapnivalót is össze tudok belőle állítani.

Joghurtos pufi palacsinta

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!