Hogy vagy jelen?

Mai világunkban a jelenben való létezés az egyik legnagyobb kihívás, amivel csak szembekerülhetünk. Mert szinte mindig, mindenben a jövőre koncentrálunk. Alig vagyunk jelen a jelenben. És persze a legfontosabb kérdés: milyen hatással van ez a gyerekeinkre?

Már reggel éreztem a tagjaimban a zsibbadást. Hogy nem akartak menni, tenni, venni. Nem akartak semmit. Azt meg végképp nem, ahova vinniük kellett.

Az ég is borongós volt. A busz sem jött. Semmi sem akart odavinni.

Aztán mégis odaértem. Mentem. Lehajtott fejjel. Néha az égre néztem és nem értettem.

Megálltam. Körülnéztem. Sokan voltunk. Nagyon sokan. Mindenki a másikban, a másik szemében, arcában kereste a választ.

Miért? Miért ő?

És a másik néma kérdés.

Mi lenne, ha én lennék ott?

Mi maradt volna belőlem hátra? Mire emlékeznének, akiknek már csak az emlékek maradtak?

* * *

Meghalt a barátnőm. Iskolatársam. Negyvenhat éves volt. Hosszú éveken át nem találkoztunk, de egy véletlen újra összehozott minket és azóta figyeltünk egymásra. Ismerte a lányomat is. Segítette, támogatta, amikor én nem tudtam ott lenni. Olvasta a blogomat, jókat rötyögtünk együtt egy-egy íráson. Vagy épp sírtunk. Mert olyan volt a hangulat. Még interjút is adott nekem egy magazinba.

És most nincs.

Meghalt.

Baleset.

Itt maradt három gyerek és a férj. A nagy szerelem.

* * *

Állunk a sír körül és beleborzongok. Egy nyitott sírfedél, egy hófehér urna. Aláeresztik. Ötven centivel a földfelszín alá. Egy friss fejfa. Amiből a nagy tömeg miatt csak egy részletet látok. Rajta az én nevem is lehetett volna. Ennél hátborzongatóbb érzés talán nincs is.

Ennyi maradt belőle. Ennyi maradt belőle?

Vége a szertartásnak. Elindulunk hazafelé. Oldódik a hangulat. A halk szavak, mondatok visszanyerik a hangjukat. Beülök egy étterembe, mert reggelizni se tudtam, azt se tudom, hogy milyen étterem, azt sem tudom, hogy pontosan mit rendeltem. Eszem. A gondolataim még nem tiszták. De az élet már  utat tör és visszatér a megszokott kerékvágásába. Az élet. De mi marad a halál után?

Kóválygok. Gondolatok. Érzések. Mire emlékszem a barátnőmből?

A mosolyára.

A vidámságára.

A kedvességére.

Az örök optimizmusára.

A segítőkészségére.

A szeretetteljes lényére.

Biztos volt másmilyen is. Biztos. De a napok többségében ilyen volt.

Mindenki így emlegeti.

És mire emlékszem még? Egy félmondatra. A pap beszédéből. Arra, ahogy azt mondja: hús-vér valójában ő már soha többet nem lehet jelen a gyerekei életében…

Azóta is forgatom ezeket a szavakat. Jelen lenni. Jelenlét. Jelen-LÉT.

És persze a többit is. És az egész – még mindig valószerűtlennek tűnő – élményt.

Én vajon milyen vagyok? Milyen emlékeik lennének rólam azoknak, akik hozzám állnak közel? Mi lenne, ha nem lenne holnap? Ha mindez nem vele, hanem velem történt volna meg? Én hogy vagyok jelen a gyerekeim életében? Mert nekem még van esélyem hús-vér valómban jelen lenni. De vajon ott vagyok? A jelenben vagyok velük, nekik, értük?

* * *

Két nappal a temetés után állok az utcasarkon. Két, hét év körüli, elsős kislány beszélget mellettem, a kísérőik kicsit távolabb egyeztetnek.

– Képzeld én hétfőn és szerdán angolra járok. Kedden és csütörtökön rocky-ra és drámacsoportba heti váltásban. A hétfői angol után még van egy robotika foglalkozásom, pénteken pedig szolfézsra járok. Anya és apa szerint még nem lehet tudni, hogy miben vagyok tehetséges, ezért kell ez a sok dolog. Ha meg végre kiderül, akkor azt fogom leginkább csinálni, hogy majd simán felvegyenek negyedik után a gimibe. Mert onnantól kezdve nem kell akkor már aggódni értem.

(Akkor kell majd igazán… és utána meg aztán pláne…)

– Én kínait tanulok kedden és szerdán egyik héten – apa szerint abban van a jövő -, a másik héten a különtanár jön hozzánk, hogy gyakorolja velem az iskolai fő tantárgyakat, aztán járok heti kétszer úszni  is hétfőn és csütörtökön. De a pénteket szeretem a legjobban!

– Miért, akkor milyen foglalkozásra jársz?

– Semmilyenre! (És a levegőbe csap.) Napközi után hazamegyünk rögtön. És az olyan jó. De apáék megígérték, hogy majd találnak oda is valami klassz elfoglaltságot.

…

Fél perc múlva már a két kislány háromfelé szalad, a kísérőikkel a következő foglalkozásra sietnek.

Jelen-LÉT.

Közösségben.

– Sziasztok!

– Sziasztok! Bocsi, de most rohanunk, mert késésben vagyunk.

– Áron, öltözz már! Elkésünk az iskolaelőkészítőről!

…

– Igyekezz, igyekezz! A fociról is elkéstünk a múltkor.

…

– Ti nem jártok sehova?

– Ide a közösségbe jár fejlesztésre, meg tornára.

– Ó, ha igazán sikereket akartok elérni, akkor ahhoz ez nem elég. Különfoglalkozás a kulcs.

– Aha, tényleg?

– Nagyszerű iskolaelőkészítőt tudok, de van kapcsolatom profi fejlesztő tornához, de ha el akarjátok kezdeni a nyelvtanulást, oda is tudok adni kontaktot.

…

– Na kell akkor?

– Baj, ha nem?

– Ti tudjátok… csak nehogy késő bánat legyen. Végül is csak a gyerek jövőjéről van szó. De ti tudjátok.

Jelen-LÉT.

Még mindig forgatom a szavakat. Jelen lenni. Jelenlét. Jelen-LÉT. És miközben forgatom a szavakat, mondatokat, rám törnek az emlékek.

– Még három sor a kettesből. Meglátod, menni fog! Jó-jó, most nem jut idő már játszani, de legközelebb már gyorsabban fog menni és akkor lesz egy kis játék is. De a szép írás nagyon fontos. Fontosabb, mint összeilleszteni két LEGO kockát. (Ó, te jó ég! Én mondtam ezt… egyszer. Meg még egyszer. És még sokszor. Ó, te jó ég!)

– Már csak öt perc van hátra a tesztidőből és még nincs kész két feladatod! Ez nem jó. Jobban kell akarnod, jobban kell csinálnod. Ezen múlik a jövőd! Ha most felvesznek, akkor nincs gond nyolc évig. Értsd már meg! Ezen múlik a jövőd! (Nem ezen múlt a jövője. Vagy még inkább: ezen nem múlt a jövője.)

…

Hosszú-hosszú éveken át ez volt a jelenlétem a gyerekeim életében. A jelen-LÉTEM, ami folyamatosan a jövőjükre koncentrált. A boldog és biztos jövőjükre. És ha nem születik meg Négyes és Legkisebb, akkor valószínűleg meg is rekedek ezen a szinten. A boldog jövő szintjén. Amiből csupán egyetlen dolog marad ki javarészt: a boldog jelen.

Azonban Négyes és Legkisebb világra jöttével a gyerekeim létszáma átlépte azt a kritikus tömeget, amikor még tartani tudtam volna magamat ehhez az irányhoz. Öt gyerekkel erre esélyem sem volt. Engednem kellett. Elengednem, megengedenem, kijjebb engednem.

Hosszú éveken át nem hittem el, hogy egyszer minden a helyére kerül. Hosszú éveken át nem hittem el, hogy mindennek megvan a maga ideje és azzal, hogy siettetünk valamit, ha készülünk rá, attól az még alakulhat teljesen másképp. És az rettenetesen mellbevágó. Mint egy péklapát a semmiből.

Hosszú éveken át nem hittem el, hogy a gyerekeim majd megérnek a feladatokra akkor, amikor itt az ideje. Hogy az általános iskolában az angolból folyamatosan ketteseket és hármasokat hozó, “á, semmi nyelvérzéke a gyereknek” mondattal jellemzett Nagyfiú tizenhat évesen simán veszi egy amerikai ösztöndíj angol nyelvű felvételi tesztjét, olyan esszéket ír önállóan és nyelvtanilag kifogástalanul – mindenféle különóra és nyelvtanár nélkül -, amelytől még nekem is tátva marad a szám. Hát akkor honnan és  hogyan?

Ez itt az ő ideje. Az ő jelene. És benne akar lenni. Ebben akar lenni. Most akar benne lenni.

Most már tudom: ez nem alakult/alakulhatott volna így, ha Négyes és Legkisebb nem térít le az útról.  A görcsösségem, a presszióm a boldog jövőre hamarabb égette volna ki a gyerekeimben az örök kíváncsiság lángját, minthogy tudattalanul és tudatosan fellobbanhatott volna.

Nekem öt gyerek kellett ehhez a tudathoz. Irigylem azokat, akik korábban fel tudnak ébredni. Nagyon irigylem őket. És minden nap bocsánatot kérek magamban Nagyfiútól, hogy elvettem tőle valamit, amit már soha nem adhatok neki vissza. És persze a többiek is megérdemlik a bocsánatkérésemet és csak remélni tudom, hogy nekik több jutott abból, amit igazán érdemelnek: a boldog jelenből.

Nem a halálra kell készülni. Semmi esetre sem. Hanem az életre. A boldog életre. Ami a jelenben van. Nekünk és a gyerekeinknek is.

Itt és most.

Jelen-LÉT.

Ha tetszett, amit olvastál, iratkozz fel a hírlevelemre, vagy csatlakozz a facebook oldalamhoz és a Mom With Five – Pont jó szülők vagyunk! csoporthoz, ahol egy szuper közösség mellett bepillantást nyerhetsz nem mindennapi ötgyerekes életünkbe is!

Szereted, amit csinálok? Hívj meg egy kávéra, támogass a Patreonon!